Álljék itt a legutolsó betűig megtervezett, tű pontosságú káromkodáscunami, amit magyar ember valaha kifejtett a történelemben:
Szolgálatomnak töled való meg tagadása után, Istennek semminémű áldása ne száljon reád, Istentől el szakatkozott, menny-országhoz háttal fordúlt, disznó életű, tisztátalan, viszsza aggott, ebre ütött, kurva feleségű, huntzfut, beste lélek kurafi. Hogy nem tudtak vólt még kis korodban a’ disznók el szaggatni; avagy döglöttél volna meg a’ Budai kalafában a’ páltza alatt; avagy ölted vólna bé magadat a’ Dunába, a’ mint elkezdted vólt, Katus aszszony, hogy sem mint ilyen gyalázatban forogjon a’ Magyar név. Egy sereg disznóm vólna, azt sem merném rád bízni, tsap alja Filistéus lélek: hiszen te sem embernek, sem Istennek nem kellesz immár, dzsidázott, dárdázott, bénna kurafi: jól tudom, hogy tsak Isten nevében tartott ekkoráig az urad; mert a’ te bolondságodért, kurva az anyád, ha adnék immár egy sült répát! Legnagyobb mesterséged, tudományod az hurka fasz nyelés: azt is valami rosz, frantzúzos, trombitás inastól tanúltad, úgy hallom: el mehetsz oskola mestereddel, török meny aszszony, síró lúd mérgü bestia; kanállal fejtett szakállú, hegyes koporsóba való, fátul szakadt agg eb. Nem elég vólt-e e koráig mind a’ bolondság, mind a’ latorság, disznószaron hízott beste lélek? Tsudálom, hogy közép télben is meg nem üt a menykő számtalan sok pogány motskolódásodért; hév ónat, kénkövet, szurkot a’ torkodnak, borban válogató, kenyér vesztegelő, éhel hólt, tányér nyalogató, taknyos proscriptájú ártvány. Isten úgy segéljen, Hajnátskö váráért, mikor meg árad az Ipoly vize, egy tsolnokban veled nem ülnék, átkozott órában termett, minden jótól üres, pogánynál is pogányabb kurafi. Ezek után Isten tíged meg ne mentsen, hanem akasztófán száradj meg: fejednek koponyájában varjak és verebek szarjanak: tsontaidat az ebek széjjel hordozzák: ha pedig az hegyes koporsót inkább szereted; abban is, meg engedem, teljék kedved.
Adassék az néhai vitézlö Tatai Szabó Lyukáts fiának, az nem nemes, nem vitézlő, sánta, bénna Szabó Gyurkának, vénségére meg bolondúlt, kerítö, vissza aggott, beste lélek kurafinak.
Költ Szétsénben, 28. Febr. 1663.
Sem ötséd, sem bátyád, sem jó akaród Horváth Mihály"
