Évekig jártam filmszakra, de mennyire örültem volna, ha már akkor létezett volna ez a frankó videó, amiben nagyon érthetően elmagyarázzák azt, hogy nem, egy filmnek nem muszáj valóságosnak lennie, sőt.
A filmkészítés a kezdetek óta két végpont határozza meg: a formalizmus és a realizmus. Az utóbbi nyilván arról szól, hogy egy film próbálja meg a legjobban lekövetni a valóságot, az előbbi pedig arról, hogy próbálja meg ezt a legjobban torzítani.
(Mondok magyar példákat: a Megáll az idő realista, a Csinibaba formalista.)
És amikor vannak emberek, akik amiatt panaszkodnak, hogy egy film nem valóságos, nem valósághű, nem olyan dolgok történnek benne, mint a valóságban, akkor ezek az emberek bizony a realizmust várják el minden egyes filmtől. Még akkor is, ha mondjuk egy valhallai isten lóbál benne egy óriási kalapácsot, vagy egy milliárdos denevérnek öltözve vadászik hasonlóan kettyós bűnözőkre.
A realizmus és formalizmus dilemmája azért annyira érdekes, mert meg tudja magyarázni, hogy egy bizonyos film miért nem tetszik nekünk. Minden filmnek van egy világa, amit megteremt, az első pillanataiban, és ha olyan jelenetet, képet, pillanatot látunk, ami ezt a világot megtöri, akkor mehet az egész élmény a levesbe.
De most már igazából csak sorolom ennek a remek videónak a főbb pontjait, szóval kussolok, és nézze meg mindenki, és ha utána sincsen kedve azonnal újranézni a Speed Racert (a méltatlanul hatalmasat bukó, gyakorlatilag azóta páratlan remekművet), akkor javíthatatlan:
