Ezt most csak úgy itt hagyom: Stefan Zweig, a XX. század első felének nagy humanistája így emlékezett vissza az 1914-es Nagy Gyűlöletre:
„Őszintén éreztek, s úgy vélték, őszintén is cselekszenek. Ezt nem lehet elvitatni e költőktől, professzoroktól, e gyorsan forralt hazafiaktól. Csakhamar érezni lehetett, milyen borzasztóságot műveltek, amikor a háborút magasztalták, s a gyűlölet orgiáit szították. A hadviselő népek 1914-ben eleve fel voltak zaklatva; a legvadabb rémhírt nyomban készpénznek vették, a legképtelenebb rágalmat elhitték az ellenségről. Németországban tucatjával akadtak, akik megesküdtek volna, hogy a háború kitörése előtt arannyal megrakodott automobilokat láttak Franciaországból Oroszországba vonulni. És jöttek a mesék kiszúrt szemekről, levágott kezekről – az ilyesmi minden háborúban elkezd terjedni már a harmadik-negyedik napon, és tele vannak vele az újságok. Nem tudták ezek a szerencsétlen balgák, hogy a hadviselés technikájához az ellenfél katonáiról terjesztendő rágalmak is hozzátartoznak ugyanúgy, mint a lőszer meg a repülőgép, és hogy háború idején rendszerint mindjárt az elején, ezeket is előveszik a fegyvertárból. A háború a józan ésszel és az igazságérzettel egyszerűen összehangolhatatlan. A háborúhoz a felkorbácsolt érzelmek is nélkülözhetetlenek, lelkesedés kell saját ügyünk iránt, gyűlölet az ellenséggel szemben.
Emberi természetünk mármost nem tűri, hogy az eltúlzott érzelmek hosszú életűek legyenek – áll ez egyénekre és népekre egyaránt; s a hadügyi szervezet jól tudja ezt. Szüksége van tehát a hnagulatkeltésre, az izgalom állandó doppingjára, és ezt a felkorbácsolósdit – ha jó, ha rossz lelkiismerettel, ha őszintén, ha csak szakszerű rutinnal – az értelmiségieknek kell szolgáltatniuk; költőkre, írókra, újságírókra vár a feladat. Verték is a gyűlölet dobját olyannyira, hogy a végén a dobhártyák repedeztek tőle, és belereszkedtek a szívek. Engedelmesen szolgáltak szinte mindannyian – Németországban, Franciaországban, Olaszországban, Oroszországban, Belgiumban – a háborús propagandát, s ezzel a tömeghisztériát és a tömegőrületet, holott az lett volna a dolguk, hogy józanítsanak.
(...) Egyre abszurdabb lett a szellemi zűrzavar. A szakácsnő, aki világéletében nem mozdult el a tűzhely mellől, és a földrajzi atlaszt utoljára az iskolába nyitotta ki, most úgy hitte, Ausztria nem lehet meg a szandzsák, e boszniai kis határterület nélkül. A kocsisok az utcán azon vitatkoztak, mekkora hadijóvátételt kell majd kiróni Franciaországra, ötvenmilliárdot-e vagy százat, jóllehet halvány fogalmuk sem volt, „mennyi” is egymilliárd. Nem volt olyan város, olyan embercsoport, melyet megkímélt volna ez a borzadályos, hisztériás gyűlölet.”
