A koronavírus-járvány idején rengetegszer halljuk a “zéró páciens” kifejezést, és már rég megtanultuk, mit jelent: a legelső fertőzöttet egy adott területen, akitől az egész járvány kiindul. Na de miért zéró? Ebben a kontextusban alapvetően semmi értelme annak, hogy nulladik. És még ha lenne is értelme, miért hívják nulladiknak, ha valójában az első?

A helyzet az, hogy a zéró páciens kifejezést csak a köznyelv használja, a sajtóból és témában vágó katasztrófafilmekből terjedt el a nyolcvanas években. Az első fertőzöttre a szaknyelv az “index case”, vagyis index-eset kifejezést alkalmazza (ennek szerencsére semmi köze az Indexhez, ahol ezt most ön olvassa). A zéró páciens pedig eredetileg “patient O” volt, csak valaki a nagy o betűt nullának olvasta, és úgy jobban hangzott.

Bár úgy tűnik, a világban egyre több eszköz lesz okos, egyre fejlettebb minden, soha nem látott eredményeket ér el a tudomány, és a mesterséges intelligenciának vagy a kvantumszámítógépeknek köszönhetően úgy tűnik, már semmi sem állhat az emberiség útjába, a kutatók mégiscsak arra jutottak, hogy

Guðlaugur Friðþórsson 1984-ben, 23 évesen halász kollégáival kihajózott az Izland melletti Vestmannaeyjar szigetcsoporttól kicsit keletre a nyílt óceánra. Este 10 körül a hálójuk megakadt valamiben, és a hajó olyan gyorsan felborult, hogy a legénységnek esélye se volt vészjelzést küldeni. Az öt halászból kettő azonnal a vízbe fúlt, Friðþórsson és két társa viszont fel tudott kapaszkodni a felfordult hajóra.

  Rövid tanakodás után a három férfi az úszás mellett döntött, de csak Friðþórsson érte el a partot – két társa valószínűleg nem tudta leküzdeni a hideg vízzel járó sokkot, vizet nyeltek és megfulladtak. A közel két méteres, akkoriban nagyjából 125 kilós Friðþórsson hat óra úszás után eljutott a partig, de tovább kellett úsznia, mert túl meredek volt a sziklafal. Amikor ki tudott mászni a vízből, elsétált egy farmig, ahol áttörte az itatón képződött jégpáncélt, és ivott egy kis vizet. Ezután mezítláb tovább gyalogolt annak ellenére, hogy a hó éles szikladarabokat rejtett, amik szanaszét vágták a talpát.

Ha valaki már rendelt ötszáz forintért telefontokot Wish-ről, az jó eséllyel kapcsolatba került a tengeri szállítmányozással, hiszen az is a Távol-Keletről jött egy konténerhajóban. A Statista.com adatai szerint 2019-ben 53 ezer kereskedelmi hajó szelte a világ tengereit, összesen 266 millió tonnányi teherkapacitással. Egy ilyen hajó bizonyos szempontból ugyanolyan, mint bármelyik utcán futó autó: egy bizonyos kor után annyira drágává válik a fenntartása, hogy nem éri meg tákolni a technikát, egyszerűen kidobják, és az üzemeltető társaság vesz egy másikat. Egy óceánjáró kereskedelmi hajó élettartama úgy 25-30 év, utána elküldik egy hajóbontóba.

A levegővétel alapesetben olyan tevékenység, amit ösztönösen csinál az ember, nem figyel rá, és nincs is különösebben tudatában a dolognak egészen addig, amíg valaki fel nem hívja rá a figyelmét. Viszont ha valakinek éppen be van dugulva az orra, rögtön nem ilyen egyértelmű a helyzet. Kevés nyomasztóbb érzés van annál, amikor az ember nehezen kap levegőt az orrán, így pedig különösen rosszul hangzik a tény, hogy

Próbálja ki nyugodtan, ámuldozzon kicsit, de ne essen pánikba: amit most tapasztal, az teljesen normális, az emberiség durván 80 százalékánál pontosan ugyanígy működik, és az orr ún. nazális ciklusa áll a hátterében. A jelenséggel évezredekkel korábban is foglalkoztak már a jógával, azon belül a légzéskontrollal foglalkozó szövegek, a modern nyugati szakirodalomban először egy Richard Kayser nevű német orvos írt róla 1895-ben.

Aki olvasta már Terry Pratchett Korongvilág-könyveit (aki nem, az lásson hozzá!), azok tudnak az alkoholos italról, ami almából készül (főleg almából), és nem lehet fémkupából inni, sőt, már a gőze is lepergeti a festéket a falról. Vagy ott van a trollok söre, amiben egy pénzérmét oldanak fel ízesítésként. Ilyen savak a valóságban is léteznek, szupersavaknak hívják őket. Ezek olyan savak, amik erősebbek, mint a 100 százalékos kénsav (azaz vagy több protont, vagy hidrogéniont adnak le vízben), vagyis a H₀ értékük alacsonyabb, mint -12.

A mazsola a pizzára tett ananász mellett talán a legmegosztóbb étel a világon: van, aki irracionális módon viszolyog már a látványától is, mások jóízűen falatozzák marékszámra (hogy valaki megpróbálta-e már pizzára tenni, arról nincs információnk). A világ két legnagyobb mazsolatermelője Törökország és az USA, utóbbi a fogyasztásból is erősen kiveszi a részét. A 2010-es években jellemző, 300 ezer tonna körüli éves termelés és 200 ezer tonnás fogyasztás azonban eltörpül a második világháború idején dübörgő hadigazdaság teljesítménye mellett. A tengerentúli frontokon harcoló amerikai katonák ellátmányának fontos része volt a mazsola a magas cukor- és kalóriartalma miatt, meg mert egyszerűen szerették a bakák (nem úgy, mint a hadtáp-csokoládét, ami olyan rossz volt, hogy Hitler titkos fegyverének becézték).

Aztán véget ért a háború, a katonák hazatértek, az élet visszazökkent a rendes kerékvágásba, a kereslet leesett, mert kiesett a hadsereg mint gigamegrendelő. Ezt azonban a mezőgazdaság nem igazán követte, és a kaliforniai mazsolatermelőket (gyakorlatilag a teljes amerikai mazsolaszőlő-termesztés és mazsolagyártás ide koncentrálódik) a háborús lendület komoly túltermelésbe vitte bele. Az ilyesmit általában azzal oldják meg, hogy a termelés egy részét átirányítják exportra, de ez a háború után lábadozó világpiacon nem aratott túl nagy sikert. A túlkínálat elkezdte súlyosan leverni az árakat, és 1949-ben a kormány beavatkozott. A Marketing Order 989 nevű rendelettel

Ez a gyakorlatban úgy nézett ki, hogy a Bizottság minden évben megállapította az aktuális terméstől függően, hogy mennyi mazsolát fog igényelni a piac, a maradékot pedig törvényi erővel lefoglalták, pontosabban a termelőknek kötelező volt beszolgáltatniuk. Méghozzá ingyen, arra hivatkozva, hogy az intézkedés megakadályozza az árak lecsökkenését, és a termelők ezzel hipp-hopp, máris kompenzálva vannak.

150-200 évvel ezelőtt az utcák egészen más képet mutattak, mint manapság. Közösségi térként szolgáltak, a legtöbben nem is a házaikban, hanem azok előtt élték az életüket: ott beszélgettek, ismerkedtek, vásároltak és árultak. A lovaskocsiknak óvatosan kellett lavírozniuk a figyelmetlen gyalogosok között, és ennek gyakran baleset lett a vége.

A 20. század elején aztán eléggé megnehezítette a helyzetet az automobil elterjedése. Ezek a csúcstechnológiás járművek akár több mint 40 km/h-s sebességet is képesek voltak elérni, így a balesetek gyakran halálos kimenetelűek voltak. Leggyakrabban időseket és gyerekeket ütöttek el, így a közvélemény hamar a száguldozó autósok ellen fordult. Az újságok az ilyen esetekről nagyon részletesen tudósítottak, a bírók leggyakrabban emberölésért ítélték el az autóvezetőket, függetlenül a baleset körülményeitől. Az elütött gyerekek gyakran szobrot vagy emlékművet kaptak, az autó pedig sokáig felesleges luxuscikknek számított.

Az 1918 januárjától 1920 decemberéig 40-50 millió, durvább becslések szerint százmillió halálos áldozata volt a történelem legsúlyosabb influenzajárványának. A két hullámban támadó, spanyolnátha néven emlegetett, fokozottan ragályos és egyben halálos betegséget az A típusú influenzavírus egyik altípusának, a H1N1-nek egy különlegesen virulens törzse okozta, és a huszadik század elején élő teljes populáció nagyjából negyedét, ötszázmillió embert megfertőzte.

Egy olyan korban, amikor lényegében mindent el lehet lopni a bankkártyaadatoktól a teljes identitásunkig, nehéz elképzelni, hogy egykor az emberek teljes mértékben hittek abban, hogy a biztonságba helyezett dolgaik tényleg biztonságban is vannak. A 18. és a 19. század fordulóján azonban mégis pontosan ez volt a helyzet. A kor széfjeit nyilván el lehetett lopni egészben, szét is lehetett verni őket, ám a rajtuk található lakatokat évtizedekig sérthetetlennek hitték az emberek. 

Angliában ekkoriban egyre népszerűbbé vált az elképzelés, hogy egy minőségi lakat majdnem olyan hasznos, mint egy fegyveres őr, a legnagyobb presztízsű lakatok kulcsa pedig akkora státuszszimbólum volt, hogy sokan nyakékként hordták őket.

Úgy tűnik, a koronavírus Olaszországban sokkal nagyobb kommunikációs válságot robbantott ki a tényleges egészségügyi vészhelyzetnél. Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) az olasz hatóságok által nyilvántartott 470 fertőzött kevesebb mint felét ismeri el "központilag" is megállapítottnak, a fertőzöttek fele még kórházi kezelésre sem szorul, és a vírus továbbra is csak az idős emberek közül szed áldozatokat. A hatóságok nyilatkozatait csütörtökre már a bocsánatkérések uralták, miszerint a koronavírus megjelenése után kaotikus és félreérthető hangsúlyokkal terhelt kommunikációt követtek, ami felesleges pánikkeltéshez vezetett.

Ennek következtében zártak be az iskolák, a kulturális intézmények, fújtak le 7 ezer koncertet, kulturális eseményt, vásárt, konferenciát, és rohamozták meg az élelmiszerüzleteket még a járvány gócpontjának számító Lombardiától több száz kilométernyire található vidékeken is. Az olasz tartományi, kormányzati és városvezetők ma már leginkább a normális élethez való visszatérésre buzdítják a polgárokat. Azonban nem szabad elfelejteni, hogy az olasz hatóságok kezdeti, drákói lépéseinek – elsősorban az Indexen testközelből bemutatott karanténnak – köszönhető, hogy a pánik lekörözte a vírust; ezek következtében a fertőzés terjedésének üteme az ötödére esett vissza, és a vesztegzár alá helyezett településeken belül sem szaporodtak el a koronavírusos betegek.

Katonák az észak-olaszországi Lodiban felállított ellenőrzőpontnál 2020. február 25-én

Fotó: Francesca Brunati / MTI / EPA

Szóval ebben a helyzetben talán nem pánikkeltő annak a csaknem hétszáz évvel ezelőtti világjárványnak a felemlegetése, amely szintén olasz földön lépett először európai partokra, és ami ellen elsőként vették fel a harcot drákói szigorral felállított karanténnal.

A lepkefélék egyik legnagyobb természetes ellensége a denevér. Látszólag semmilyen fegyverrel nem rendelkezik egy lepke ellenük, de a kutatók egy csoportja rájött, hogyan tartják távol maguktól mégis a denevéreket. A borneói szenderfélékről derítették ki, hogy a ragadozók ellen egy nem túl kecses, de annál hatékonyabb tánccal veszik fel a harcot.

Városi legendák és filmek közkedvelt motívuma a benzinbe tett cukorral tönkretett autó. A trükk állítólag javíthatatlan károkat okoz a motorban, nagyjából a következő folyamat mentén:

1. A cukor feloldódik a benzinben.
2. Bejut a motorba.
3. Ott a hő hatására nyúlós, karamellszirupszerű állagot vesz fel, és eltömíti a hengereket.
4. Ettől a motor leáll.
5. A cukormassza lehűl, megszilárdul, és betonszerűen beleköt a motor összes apró alkatrészébe, teljesen tönkretéve azokat.

Sok állat legalább annyira szereti a bódító szereket, mint az ember. Korábban például írtunk arról, hogy a muslicák alkohollal küzdenek a szerelmi bánat ellen, ami az emberektől se idegen. Vagy ott van a 2013-ban híressé vált Swino, egy ausztrál vadmalac, aki megivott 18 sört, randalírozott egy táborban, összeverekedett egy tehénnel, aki megkergette, aztán részegen úszott egyet a folyóban, majd elaludt egy fa alatt. Sajnos nem sokkal később a részeg disznót halálra gázolták.

Swino az ausztrál vaddisznó

Fotó: youtube

Sajnos azonban nem minden állat tudata módosul a saját döntéséből. Ahogy nem is minden emberé: Angliában például a katonáknak adtak LSD-t a tudtukon kívül - de így járt az Oklahomai Állatkert elefántbikája, Tusko is. Az Oklahomai Egyetem két tudósa, Dr. Louis Jolyon “Jolly” West és Dr. Chester M. Pierce a hím elefántokra jellemző kandühöt, a musth-ot szerette volna tanulmányozni, ami során az amúgy legkezesebb egyedek is őrült módjára törnek-zúznak-taposnak. Westék azt remélték, hogy ha telepumpálnak egy 14 éves elefántot LSD-vel, akkor a bódult állaton biztonságosan vizsgálhatják a musth-ot.

Abból indultak ki, hogy az elefánt agya nagyon hasonlít a miénkre, így elég lesz, ha súlyarányosan adagolják a szert. Így 1962 április 3-án 279 milligramm LSD-t lőttek be Tusko jobb farába.

Tusko először csak bekábult, aztán hamar elveszítette a mozgáskoordinációját, és látványosan rosszul volt. Egy darabig körbe-körbe rohangált botladozva, aztán öt perc után egy panaszos trombitálás kíséretében elterült és becsinált. A párja, Judy próbálta megnyugtatni, de nem tudta. Elkezdett remegni, kitágultak a pupillái, a végtagjai megmerevedtek és elharapta a lilára vált nyelvét.

Kevés olyan orvos van, akire annyira ráillik, hogy a hivatása az élete, mint Frederick Banting, pedig kortársai sosem tartották kiemelkedően jó orvosnak. Mégis alapjaiban változtatta meg az orvostudományt. Papnak indult, de ott az első évben megbukott, így átment a torontói orvosi egyetemre, mert ott alacsonyabbak voltak az elvárások. Nem teljesített túl jól, de azért rosszul sem, aztán az első világháború kitörése után, 1914-ben jelentkezett a seregbe, de a rossz szeme miatt nem vették fel. Aztán egyre nagyobb szükség lett katonai orvosokra, ezért gyorsított képzésben megkapta a diplomáját, és egy angliai kórházba szállították.  1918-ban a frontra küldték, egy szilánktól megsebesült a keze, de még így is 16 órán át látta el betegtársait.

Lassan négy éve lesz már annak, hogy tudományosan is cáfolták a chemtrail-összeesküvést, de ez természetesen egy hívőt sem gátolt meg abban, hogy továbbra is rettegjen az égre húzott csíkoktól. Az ő számukra valószínűleg kevés rémisztőbb dolog létezik annál, amikor egy repülő odafenn a levegőben enged ki valamit a szárnya alól, de megint el kell keserítenünk őket, ugyanis

• a távozó anyag nem valami titokzatos vegyszer, hanem a repülőt hajtó kerozin,
• amit csak nagyon ritkán, jellemzően fedélzeti vészhelyzetek miatt engednek ki a pilóták
• és amiből amúgy nem is lesz sosem kondenzcsík.

Egyelőre úgy tűnik, mi nyertük meg az evolúciós versenyt, és a magas lóról könnyű lenézni a már kihalt három-négy rokon emberfajra, akik 40 ezer éve még a Földet járták, hiszen biztos azért haltak ki, mert alig voltak jobbak, mint az állatok. Ennek ellenére vannak régészek, akik védelmükbe veszik az egyik ilyen fajt, amelyik már nem tud kiállni magáért: a Homo neanderthalensist, azaz a neandervölgyi embert.

1844. április 13-án bombasztikus hírekről számolt be a New York Sun napilap. A cikk szerint Monck Mason hőlégballonja Franciaországból indulva Anglián keresztül haladva 3 nap alatt átszelte az Atlanti-óceánt, és sikeresen landolt Dél-Karolina Charleston nevű városában.

Poe akkoriban költözött New Yorkba, és újságíróként akart elhelyezkedni. Gondolta, ha bedob egy átütő sikerű sztorit, amire mindenki felkapja a fejét, akkor egészen biztos kap rendes munkát.

Nemrég kidurrant a kriptobuborék, de előtte volt már dotcomőrület is, meg néhány másik globális vagy regionális hóbort, ami gazdasági válsághoz vezetett. Ilyennek tartják az 1636-37-es nagy holland tulipánmániát is, ami miatt elvileg családok mentek tönkre, emberek a csatornákba ugrottak kétségbeesésükben, és végül már csak majmok árulták a tulipánokat.

Stede Bonnetnek látszólag mindene megvolt, ami a boldog élethez szükséges. Tehetős szülők gyermekeként született 1688-ban az akkor brit uralom alatt álló Barbadoson, és ennek megfelelő neveltetésben is részesült. Rövid ideig katonaként is szolgált, majd a szülei halála után megörökölt hatalmas cukorültetvényből élt feleségével és négy gyerekükkel. 1717-ben mégis gondolt egyet, és vagyont, földet, családot hátrahagyva kalóznak állt.

Bonnet eleinte csapnivaló kalózkapitány volt, ami nem csoda, hiszen addig csak egyszerű utasként hajózott még. Rövid, ám annál intenzívebb kalózpályafutása végére azonban így is sikerült beírnia magát a kalóztörténelem nagykönyvébe, ahol előkelő hátterének köszönhetően megkapta az Úriember Kalóz becenevet. Csak azt nem tudja senki biztosan, hogy miért döntött úgy, hogy a nyugodt és biztos élet helyett a tengert és a törvényen kívüliséget választja.

Az időzítése mindenesetre jó volt: az 1715 és 1720 közötti néhány év a kalózkodás aranykorának számított, és nagyrészt a Karib-tenger akkoriban tevékenykedő kalózainak köszönhetjük azt a popkultúrát megtermékenyítő romantikus kalózképet, amely ma is rendszeresen visszaköszön a könyvek lapjain és a filmvásznon – például A Karib-tenger kalózai-sorozatban.

1849 májusában, miközben itthon még javában tartott a dicsőséges tavaszi hadjárat, és futott Bécs felé Jellacsics, a gyáva (seregének seregünk nyomába'), az Atlanti-óceán túlsó oldalán, New Yorkban egészen más tartotta lázban az embereket: a klasszikus Shakespeare-dráma, a Macbeth bemutatója az Astor Place Operaházban, egy Angliából érkezett sztárszínésszel a főszerepben. Mielőtt még bárki azt a következtetést vonná le, hogy a 19. századi amerikaiak sokkal kifinomultabb kultúremberek voltak, mint a szabadságharccal elfoglalt korabeli magyarok, szögezzük le, az előadáson olyan tömegverekedés tört ki, hogy a végén 31 halott és több mint 100 sebesült maradt a vérben úszó manhattani utcákon. (Ami egyébként alig kevesebb, mint a pákozdi csatában elesett és megsebesült katonák száma.)

Vannak emberek, akik gyakran dühösek, akár a legapróbb semmiségen is képesek felhúzni magukat. Ők gyakran vitatkoznak is, roppant lelkesen. A Varsói Egyetem egyik pszichológusa kíváncsi volt, hogy van- e kapcsolat a magabiztosságuk és a temperamentumuk között. Arra jutott, hogy van:

Marcin Zajenkowski azt vette észre, hogy a többi negatív érzelemmel ellentétben (szomorúság, szorongás, depresszió) a harag kifejezetten magabiztossá teszi az embert. Korábbi kutatások már utaltak arra, hogy a harag hasonlít ebben az optimizmusra, de azt nem vizsgálták, hogy a saját intelligenciánk megítélését mennyire befolyásolja a vérmérsékletünk.

A második világháború alatt a Mississippi államban található 5 ezer fős kisváros, Pascagoula lakossága rövid idő alatt megháromszorozódott, köszönhetően a hadihajók gyártásának. A helyi vállalkozásoknak persze jót tett a nagyobb vásárlóerő, de a rendőrségnek sok gondot okozott, hogy hirtelen háromszor annyi embert kell kordában tartani. Arra felkészültek, hogy a növekvő lélekszám több ittas vandált és hangoskodót, esetleg több betörést jelent majd, a fodrászfantomra viszont ők sem számítottak – igaz ez a fajta bűncselekmény olyan, amire valószínűleg senki sincs felkészülve. 

A méztermelő méhek remekül érzik magukat az amerikai Louisiana államban, ahol tengernyi virágos növényt találnak maguknak, hogy nektárt gyűjtsenek a mézhez – de minden tavasszal megjelennek emberek villástargoncákkal, hogy teherautókra pakolják fel a kaptáraikat, és elvigyék őket a napsütötte Kaliforniába. 

Ha nem így lenne, akkor a nyugati államban nem teremne annyi mandula, áfonya és eper, ám ez csak az érem egyik oldala, a méhészek jövedelmének is tetemes hányadát teszi ki a bérbeporzás. Egyedül a mandulatermesztés több mint 5 milliárd dolláros üzlet Kaliforniában.

Ma már hiába tűnik bájos hóbortnak a bölcsek köve vadászata, meglepően fontos dolgokat köszönhetünk azoknak a tudósoknak (alkimistáknak), akik az örök élet elixírjét és a minden fémet arannyá változtató követ keresték. Így jutott el az emberiséghez a tudományos módszer (Roger Bacon), ők jöttek rá, hogy a levegő nem egy elemből áll (Michał Sędziwój), de még Sir Isaac Newton is írt könyvet a témában.

Az örök, de legalábbis gazdag élet titkát kutatta Henning Brand is. 1630-ban született Hamburgban, de ezen kívül nem sokat tudunk róla. A harminc éves háború vége felé belépett a seregbe, majd miután leszerelt, felcsapott üvegfújó inasnak. Dolgozni nem sokat szeretett, de szerencséje volt, mert jól házasodott: felesége mellé akkora hozomány járt, hogy Brand felmondhatott, és az igazán fontos dolgoknak szentelhette az életét: a bölcsek kövének és az alkímiának.

Hiába képes már 117 éve az ember a levegőnél nehezebb repülőgépekkel is a magasba emelkedni, az ebben kulcsszerepet játszó felhajtóerőt még mindig nem vagyunk képesek egzakt módon, matematikai eszközökkel leírni. Két rivális elmélet is próbálja magyarázni az aerodinamikai felhajtóerőt, de egyiknek sem igazán sikerül, és a tudományterület kutatói között sincs róla egyetértés. Ez nem kis frusztrációt okoz némely aerodinamikával foglalkozó mérnököknek, de még inkább a fizikusoknak.

Természetesen mindezt nem úgy kell érteni, hogy a megtervezett, majd megépített repülőkről nem jogosan gondolják azt, hogy repülni fognak. A felhajtóerő “értésének” mérnöki és matematikai szintje ugyanis az elmúlt száz évben meglehetősen elvált egymástól. Míg a mérnöki megoldások (amelyeket fizikailag is létező prototípusokon tesztelnek) működnek,

A felhajtóerőt magyarázó elméletek közül a legnépszerűbb Daniel Bernoulli 18. századi svájci matematikus nevéhez fűződik. Bernoulli (akinek felmenői között a legnagyobb matematikusokat találjuk, többen is közreműködtek az analízis kidolgozásában, egyikük alkotta meg az integrál kifejezést), nagyon leegyszerűsítve azt fedezte fel, hogy ha az áramlási sebesség nő, akkor a nyomás csökken.

A hírekből és városi legendákból úgy tűnhet, hogy végtelen mennyiségű olyan történetet lehetne felsorolni, hogy egy autóbalesetben az ittas sofőr egy karcolás nélkül száll ki a totálkárosra tört autójából, miközben a vétlen autóban utazókat súlyos állapotban szállítják kórházba, vagy akár a helyszínen életüket vesztik. Vagy hogy valaki részegen akkorát esik, amiben más eltörte volna az összes végtagját, az illetőnek pedig csak kiszakad a nadrágja. A következtetés sokszor az, hogy az ittas embereknek valamiféle univerzális mázlija, vagy egyenesen védőszentje van, és a legsúlyosabb baleseteket és traumákat is kisebb sérülésekkel ússzák meg mint aki józan.

A matrózblúzról mindenkinek vannak emlékei, aki a hatvanas években volt iskolás lány. Akkoriban teljesen általános volt a kék csíkos gallérú fehér ing, mint a lányok kötelező iskolai ünneplője. A későbbi évtizedekben kissé visszaszorult, de az utóbbi években megint terjedőben van. A patinás iskolák hagyományaikhoz ragaszkodva követelik meg a viseletet tanulóiktól, míg a többi intézmény külsőségeiben a patina látszatát igyekszik kelteni az előkelőnek tartott matrózblúz kötelezővé tételével.

Japán iskolás lányok

Fotó: Wikipedia

Magyarország viszonylag csekély tengerhajózási hagyományokkal rendelkezik, ennek ellenére a modern matrózblúz (távolról) a brit tengeri flotta tengerészeinek 19. századi díszegyenruhájára hajaz. Ráadásul női tengerészek nem is léteztek abban a korban. Magyarországon kívül csak Japánban, illetve kisebb mértékben a többi délkelet-ázsiai országban elterjedt a matrózblúz iskolai használata, és ez csak még rejtélyesebbé teszi a szokást.

A klasszikus felfogás szerint (amit, meg kell hagyni, mind a mai napig a kutatók többsége magáénak vall), a kognitív képességekhez, vagyis a gondolkodáshoz, emlékezéshez idegrendszerre van szükség. Minthogy a növényeknek nincs idegrendszerük, nem is képesek gondolkodásra. De valóban így van ez? Néhány botanikus erősen vitatja ezt az álláspontot. Szerintük a növények úgy reagálnak a külső környezetben történő bizonyos változásokra, hogy ha állatok lennének, simán elfogadnánk, hogy gondolkodnak.

A Római Birodalom i.sz. 43-ban 40 ezer katonát küldött Britanniába, hogy helyretegyék a barbár keltákat. Sikerrel is jártak, de ezt nem csak tűzzel és vassal érték el. Néhány törzsnek felajánlottak két választási lehetőséget is: vagy harcolnak és meghalnak, vagy lehetnek a Birodalom új barátai, és élvezhetnek egyfajta látszatszabadságot. Prasutagus, az icenusok királya utóbbi lehetőséggel élt, és uralkodása alatt sikeresen fenntartotta a törékeny békét.

Az icenusok a mai Norfolk környékén éltek Kelet-Angliában, viszonylag egyszerű körülmények között. Kis településekbe tömörültek, földet műveltek, és nem vakította el őket a római luxus csillogása – bár a régészeti leletek alapján egészen tehetős nép voltak, gazdagok ékszerben és díszes anyagokban. Az icenus királyok még pénzt is vertek, és Prasutagus pénzein jól látható a kor dualitása: az egyik oldalon Néró császár szerepelt, a másikon viszont egy, a kelta törzsekre jellemző ló volt.