Az ecseri piacról került elő az a közel négyszáz fotónyi kisfilmes tekercs, amiből most kiválogattunk néhányat. A képeket feltehetően a Sütőpor Gyár egyik dolgozója készítette, a fotókon a hatvanas évek mindennapjai elevenednek meg.

A fotóarchívum ugyanis most csak erre a célra töltött fel egy hangulatos gyűjteményt, Szöllősy Kálmán fotográfus többnyire a harmincas években készült, nagy felbontású képeit. A válogatás nosztalgia a két világháború közti Magyarországról, de főképp Budapestről, a nagyvárosi lét kényelméről. Az egyik képen egy útszéli kávézó vendégei fürdenek a jólétben, egy másikon fiatal lányok napoznak vidáman a kocsiban. A Balaton-part szintén elengedhetetlen téma minden nagy huszadik századi fotósnál, ahogy a téli városkép is a maga hófödte, latyakos, jeges utcáival és korzóival. A Fortepan ötvenöt frissen felkerült képéből kedvére válogathat, és akár méteres méretben is kinyomtathat belőlük karácsonyra. Ingyen.

Aszódi Javítóintézet, 1975. Urbán Tamás fotóriportert mindig a társadalmi probémák és annak színterei érdekelték: a börtönök, gyilkosságok és balesetek helyszínei, de készített anyagot az abortuszról, kábítószeres fiatalokról, mentősökről. És ő fotózott először javítóintézetben. Miközben az Ifjúsági Magazinnál dolgozott, 1972-ben elkezdte a MÚOSZ Újságíró Iskola fotóriporteri szakát, és vizsgamunkájának az aszódi intézet életét választotta. A magazin segítségével minden engedélyt megszerezve a következő hónapokban hetente többször járt ki a település dombon álló, múlt századi téglaépületeinek valamelyikébe. Az intézetis fiúkról készített anyagából 1975-ben csináltak egy kiállítást a helyszínen, végül felsőbb utasításra a fotók a következő negyven évben nem hagyhatták el az intézet falait. Urbán Tamás szintén fotográfus fiával, Urbán Ádámmal csak nemrégiben ment vissza Aszódra megkeresni a hetvenes években készült képeket, most pedig kiállítás nyílik belőle.

A Déli pályaudvar Budapest talán legellentmondásosabb pályaudvara. Egyszerre volt reprezentatív és elhanyagolt, modern és elmaradott, fontos és felszámolásra váró közlekedési csomópont. A múltja sem olyan egyenes vonalú, mint a Nyugatié vagy a Keletié. Kevesen emlékeznek rá, hogy a jelenlegi, modernista épület elődje nem egy klasszikus vasúti csarnok volt. A 19. századi, és a mostani épület közt, rövid ideig ugyan, de létezett még egy modern Déli pályaudvar. Erről a letisztult, szép épületről, és annak építéséről kapott most egy sor sosem látott fotót a Fortepan.

Néhány hónapja már bemutattunk egy csokorra valót Péterffy Istvánnak, a Pest Megyei Hírlap fotóriporterének hatvanas-hetvenes évek fordulóján készített képeiből. Ahogy akkor is írtuk: az anyaga azért is fontos, mert olyan témákat dolgoz fel, amikből a Fortepanon, de más fotós archívumokban is kevés kép található: a vidék Magyarországának, elsősorban a kistelepüléseknek az életét, mindennapjait.

A Fortepanra feltöltött képeiből ezúttal is 13-at válogattunk ki galériánkba. A sokszor groteszk képi világú fotókhoz – mint Péterffy előző sorozatához is – a hangulataikhoz és a Kádár-korszak mindennapjainak hangulatához is illeszkedő mininovellákat írtunk. Téesz és állami gazdaság, lázadó szobrok és innováció a csatornázási műveknél, táblafesztivál és űrháború keveredik valós képekben és fiktív történetekben.

„Magának mindene megvan, amit nem lehet megtanulni, és alig van valamije abból, amit meg kell tanulni”– mondta Nagy Etelről mozdulatművész tanárnője. Kassák Lajos nevelt lánya pár év alatt mégis a harmincas évek magyar kortárs táncművészetének megkerülhetetlen, mára elfeledett alakja lett. Az 1907-ben született Nagy Etelt egész életében traumatizálta, hogy anyja Kassák Lajosért elhagyta a családját. Simon Jolán, a sziniiskolát végzett munkásnő a Tanácsköztársaság bukása után követte Kassákot az emigrációba, Etel és testvérei intézetben, vidéki zárdában töltötték gyerekkorukat. Kassákék visszatérte után együtt laktak az angyalföldi lakásban, amely a Munka-kör egyik találkozóhelye volt. Itt látta meg őt először későbbi férje, Vas István, aki egész regényt szentelt kapcsolatuknak. A hatvanas években megjelent Nehéz szerelem Eti rövid életének szinte egyetlen forrása.

A Nagy Etel-hagyaték képeit unokahuga adományozta a Fortepannak. A valószínűleg különböző fotósoktól származó, a test és a tánc tűnékenységére emlékeztető képek egy része megjelent a róla szóló, Egy magyar táncosnő – Nagy Etel emléke című könyvben 1940-ben.

A Központi Sport Iskola 1963-ban alakult meg, és többek között kajak-kenu szakosztályt is indított. A vízitelepüket a Népszigeten alakították ki, az edzéseket pedig a Dunán, az Újpesti-öbölben tartották, illetve tartják a mai napig is. Az elmúlt évtizedekben több ezren fordultak meg a klubnál, ami rengeteg válogatottat, világbajnokot és kiváló szakembert adott a magyar kajak-kenunak. A Fortepan képeivel a kezdeti időszakba, az 1970-es évek elejére ugrunk vissza Simon Miklós és Karácsonyi Imre segítségével, akik akkor kajakoztak, kenuztak az egyesületnél.

“Egész életem álmodozó nagy szerelem, boldogság, / küzdelem, sötétség, ahol megjelent a fénysugár” – írta egyik versében Balla Demeter, akinek fényképeiből hamarosan Csak képek címmel jelenik meg albumba rendezett fotóválogatás. A fotográfus halálának első évfordulóján a kötetben szereplő, Budapestről készített, korábban sosem közölt képek közül válogattunk.

Az Index birtokába került egy eddig ismeretlen tekercs az 1956-os forradalomról, október utolsó napjainak Budapestjéről. A Fortepanra is felkerülő képeket két amatőr fotós készítette: a Körtér és környéke, barikáddá alakított kiégett villamos a Nagykörúton, könyvégetés, szovjet katona mésszel leöntött holtteste – megfakult színes képeken a forradalom arcai.

Hat évtized telt el, de még most is évről-évre kerülnek elő „új” felvételek az 1956-os forradalomról. Tavaly az ismeretlen 13. tekercs, amit valamiért nem vittek magukkal Nyugatra az Aranycsapat játékosai, előtte az amerikai hagyaték egy rejtélyes fotóstól, vagy azok a képek, melyek kivételes módon színesben mutatják a forradalmat. A mostani képek között szintén vannak színesek, ami igen ritka, hiszen akkor alig állt rendelkezésre nyersanyag.

 

9 kocka színes dianegatív és kisméretű, hatszor kilences papírképek: a fotókat Eleőd Miklós gépészmérnök, és a sógora, Blahunka László készítette. Valószínűleg a megbízható szovjet Leica-másolattal, egy ilyen ZORKIJ-1 (B) kamerával dolgoztak. A lelkes amatőr fotósok elkötelezettségét mutatja, hogy a fekete-fehér negatívok mellett színes diára is fotóztak, pedig ahhoz sok éves hiány után a forradalom előtt csak néhány héttel lehetett hozzájutni: az NDK-s Agfa diáit 1956 szeptemberében kezdték Magyarországra importálni – minden bizonnyal ezekre fényképezték az itt látható bíbor alaptónusú, megfakult felvételeket is.

A két amatőr fotós 1956-ban a Szentimrevárosban, a jelentős harcokat átélt Körtéren lakott. Ők is dokumentálták a forradalom eseményeit - a lakásuk ablakából is, de alapvetően a várost járva: Körút, Astoria, Nemzeti Múzeum, Citadella – a képeken a forradalom számos ikonikus helyszíne látható új perspektívából. Labor híján a lakás fürdőszobáját használták sötétkamrának, ott hívták elő a filmeket, és nagyították a papírképeket. A most következő felvételek több száz másik kép társaságában évtizedeken keresztül egy komód mélyén lapultak – most a leszármazottak juttatták el hozzánk és a Fortepanhoz, hogy 62 év után nyilvánosságot kaphassanak.

Képzeljük el, hogy Budapest legforgalmasabb sarkaira valaki kirak pár nyitott faládát, föléjük tűz egy plakátot egy könnyen kihúzható húszezressel, és ott hagyja. Az emberek pedig nem ellopják, hanem sorba állnak, hogy bedobálhassák az adományaikat. Akad, akit a szervezőknek úgy kell elküldeniük, hogy ne álljon önkéntesen őrt a ládára vigyázva, mert pont a pénz őrizetlensége adja az akció erejét. Két nap alatt kisebb vagyon gyűlik össze, amihez senki egy ujjal sem nyúl.

A Fortepan hatalmas gyűjteményében több ezer lomtalanításon vagy ócskapiacon talált fotó is szerepel. Az évek során több olvasótól is érkeztek már hozzájuk ilyen talált képek, általában csak egy-egy kupac fotóról volt szó. Egy álnév mögé bújt adományozó most újra – már másodjára - egy tetemes gyűjteményt ajándékozott az oldalnak: több mint tízezer, főleg bolhapiacokon összeszedett, talán már rég elfeledett negatív került a fotóarchívumhoz.

Az ország egykor egyetlen divatmagazinja, az Ez a divat 1949-től 1993-ig működött. Eleinte a konfekciódivat népszerűsítése volt a fő cél, a háziasszonyok főként a korabeli csináld magad-ötletek miatt vették, de a szocializmus végére nemzetközi színvonalú lappá vált. Válogatás a Fortepan-kiállítás divatképeiből.

1968. az év, amikor megkezdődik egy sötét időszak Magyarországon: világelsők leszünk az öngyilkosságban. Évente több ezren vetnek véget életüknek, a hazai csúcson már közel ötezren, és még ennél is többen tesznek rá kísérletet. A Budapesti Rendőr-főkapitányság Bűnügyi Helyszínelő Részlege hosszú évekig a fiókban tartotta az öngyilkossági helyszíneken készített fotóit. A gyűjtemény az ötvenes évek elejétől a nyolcvanas évek végéig, több mint három évtizeden át készült: sok tízezer, bűnügyi tetthely fotográfiája rendezetlen, feldolgozatlan negatívokon. A fotókat sokáig mi sem mertük megmutatni.

 

Ezek a képek szépek. De megdöbbentően és nehezen szépek. Vélhetőleg soha senki sem látta így a második világháború utáni évtizedek Magyarországát: a nyomort, a reményvesztést, a kietlenséget, a kilátástalanságot. Az OSA most száz fotót állít ki ezekből, kiválogatva azokat, amiken az áldozatok nem beazonosíthatók.

A bognármester Miklós Lajos Kőbányán, édesapja kocsigyártó üzemében dolgozott, amikor kitört a második világháború. A férfi az ukrán frontra került, megjárta a Don-kanyart, és ahol csak katonatársaival együtt elvonult, ott fotózott: bajtársait, mindennapi pillanatokat, és ha épp eltávja volt, a családját. Négyszer hívták be rövidebb-hosszabb időre, az utolsóból négy éves szovjet fogság lett. Visszatérte után már alig nyúlt a fényképezőgéphez.

A Fortepanon nemrég felbukkant hagyatékából egy családemberből lett katona életét és környezetét ismerhetjük meg, amit remek kézügyességgel és hihetetlen arányérzékkel örökített meg. Néhány képen a fotós lánya is rajta van. Bíró Istvánné Márta ma 80 éves, vele beszélgettünk.

A Badacsony a Balaton-felvidék talán legjellegzetesebb hegye, amelyet idén is, mint már több száz éve minden ősszel, megtöltöttek a szüretelők és a csak egy korty borra vágyó kibicelők. És bár a hegy sokat változott az elmúlt évszázadban, a szőlő, a bor és a Balatonra nyíló csodálatos kilátás a 40-es, 50-es és 60-as években is ugyanúgy vonzották ide az embereket, mint most. A Fortepan képgyűjteményben megtalálható fotók segítségével most megmutatjuk, milyen is volt a szüret Badacsonyon akkor, amikor a szüleink és a nagyszüleink voltak gyerekek.

“Kedves emlékem, amikor a rádiózás első esztendejében egy kis eldugott faluba mentem szabadságra, és vittem magammal egy rádióvevőkészüléket. A falusiak csak ujságból értesültek arról, hogy rádió is van a világon. (...) Este, mire a készülék megszólalt, vagy száz ember állt Borsos néni udvarán. A néne, amikor fejére tettem a fejhallgatót és meghallotta a zenét, ijedtiben keresztet vetett” – emlékezett vissza az éppen tízéves magyar rádiózás indulására a rádiótársaság egyik mérnöke a Rádióélet egyik 1935-ös számában.

Az ötvenes évek Magyarországának számlagyárosa a feketéző volt. A feketéző csencselt, megszerezte az árut, kerül amibe kerül, akár úgy, hogy betörtek érte a gyárba, boltba, akár csempészve, és mindig megtalálta a vevőket az árura. A Fortepan egy rendőrségi nyomozás során titokban készített fotósorozatát mutatjuk be ezen a héten. Mivel a BRFK nyomozati dokumentumaiban csak a képek vannak, és nem ismerjük a pontos eseménysort, ezért néhol a fantáziánkra hagyatkoztunk, bízva abban, hogy talán nem nagyon tér el egymástól maga a valóság és a képek mellé írt szöveg. A főszereplő G. A., a megalapozott gyanú szerint egy feketéző. Az ő története következik alább.

Miklós Lajos kocsigyárosnak Kőbányán volt műhelye, a második világháborúban az ukrán fronton katonáskodott és fotózott. A Fortepanon újabban felbukkant hagyatékában (mellyel később részletesen is foglalkozunk majd) több fotó szerepel második világháborús hadisírokról, rajtuk néhány jól olvasható névvel, születési és halálozási dátummal. Felvetődött a kérdés: vajon megtudható-e több ezekről a katonákról, apákról és fiúkról, nagyapákról, akik szinte minden családból hiányoztak a nagyjából 360 ezer magyar katona életét követelő második világháború után.

Az 1956-os forradalom utáni olimpiát Hencsei Pál sporttörténész a magyar sport Trianonjának nevezte. A játékokat november 22. és december 8. között rendezték Melbourne-ben, a magyar küldöttségnek minden esélye meglett volna arra, hogy a négy évvel korábbi rekordszereplést (16 arany) megközelítse. Nem így lett, a forradalom közbeavatkozott. A kiutazás nehézségei, az itthon hagyott családtagokért való aggódás nehezítette a koncentrációt. Végül negyvenen nem érkeztek vissza Magyarországra, köztük az ausztrál városban ötszörös olimpiai bajnokká váló Keleti Ágnes tornász. Nem tért haza a négy évvel korábban már aranyérmes, akkor 23 éves Gyenge Valéria sem, aki pillanatnyilag Torontóban él, fotókiállítása is volt már. Őt kértük meg arra, hogy segítsen egykori edzője, Sárosi Imre képeinek azonosításában. A Mesti becenévre hallgató mesteredző tanítványa volt - Gyenge mellett - Székely Éva is.

Ha archív fotókat nézegettünk a régi Budapestről, talán fel sem tűnik, hogy az igazi változás nem a házakban történt az évtizedek alatt. Az akkor már álló épületek jó része áll még ma is. Ami gyökeresen megváltozott, az a parkok, fasorok, közkertek, ligetek, játszóterek képe. Egy virágágyás akár minden évben más lehet, de egy utcabútort vagy játszótéri eszközt sem évtizedekre terveztek. Új parkok születtek , régieket építettek be, de a megszokottak is észrevétlenül alakultak át. Ami ma gyönyörű, árnyas liget, az lehet, hogy néhány évtizede egy frissen rendezett placc volt tele facsemetékkel.

Megdöbbentő, hogy amikor ezek a művészire sikeredett képek készültek, még a Paint sem létezett. Képszerkesztőnk a Fortepan kettős expozíciós képeiből csodálatos darabokat válogatott össze, amiket elemezve egyértelműen ki lehet jelenteni, hogy ennyire erős mögöttes tartalommal, hatással bíró, elgondolkodtató, de a képzeletünknek is teret adó képeket direkt csak a legnagyobb művészek tudnának készíteni. Pedig ezek mind csak átlagos, beállított fotók lettek volna, maximum kordokumentumok, de a technika ördöge művészetet kreált belőlük. A Photoshop előtti időkben a kettős expozíció nem egy szerkesztési lehetőség volt a képszerkesztő programban, hanem egyszerű hiba: olyan filmkockára exponáltak új képet, amin már volt egy másik fotó. Elrontott fotókról van szó, amik pont azért kerültek felszínre, mert elrontották őket. Nézzük, milyen remekműveket sikerült így létrehozni az 1930-as, 40-es, 50-es vagy 70-es években.

„A fényképeknek árt az újságpapír, a fény és az árnyék elolvad az apró pontokon, de reméljük, azért magukra ismertek” – írta Urbán Tamás fotói mellé Tamás Ervin a Pest Megyei Hírlapban, amikor 1970-ben fotóriport-sorozatot készítettek a nemrég alapított szentendrei új művésztelepről. Tizenkét nap alatt ugyanennyi házat kerestek fel, hogy a lakókat faggassák, ablakba, néha tükörbe állítsák. Szobrászok, festők, keramikusok, grafikusok. Fiatalok, nagy öregek. Elkötelezettek és útkeresők. Volt, aki segédmunkásból lett festő, volt, aki téeszelnökség helyett.

Mivel telt az idő, amíg nem volt okostelefon? Amikor még wifi sem volt, és a tévében sem ment semmi? Furcsa idők voltak, se sírva nevetős szmájlit, de még egy nyamvadt lájkot se lehetett dobni semmire. Se gépezés, se kütyüzés, mintha élet sem lett volna. És mit csináltak munka után az emberek? Ültek otthon az ágy szélén, és csak bambultak maguk elé boldogtalanul? Vagy valahogy mégis sikerült örömteli elfoglaltságot találni maguknak? A Fortepan képei között keresgéltünk, hogy megtudjuk, mivel múlatták az időt a szocializmusban.

Szalay Zoltán az indulásától, 1964-től 1985-ig több mint húsz évet töltött a Tükör című politikai és társadalmi hetilapnál. A Táncsics Mihály-díjas fotóriporter ezekben az évtizedekben több alkalommal is járt a magyar nehézipar akkori fellegváraiban, és készített ott fotóriportokat. Az 1976-ban Új Tükörre átkeresztelt, 1989-ben megszűnt lap egyik fő ismertetőjelét az olvasmányos stílusban megírt, érdekes és tárgyszerűségre törekvő, sokszor szociográfiai igényű, a párthű, vonalas hangvételt nélkülöző riportjai jelentették, amelyek kiváló fotósorozatokkal illusztráltak. Szalay a Tükör/Új Tükör 1985-ös elhagyása után a Magyar Hírlapnál és a Kurírnál dolgozott, 1993-tól két évig a Blikk fotórovatát vezette. Közben tanított is, és az ő nevéhez fűződik a Magyar Sajtófotó Kiállítás, A Fortepan gyűjteményében ezúttal a hatvanas és hetvenes években készült gyáripari fotóiból válogattunk. A képaláírásokban – mivel a fotók keletkezésének nagyon kevés információ maradt fenn – ipari-termelési tárgyú szépirodalmi és filmművészeti alkotásokból származó idézetek szerepelnek.

Alig néhány év volt az egész: 80-ban még a Trabantban énekelt, 86-ban már Amerikába ment. Méhes Marietta egy igazi ikon volt a nyolcvanas évek Magyarországán, kultusza az Eszkimó asszony fázik című filmből is nőtt ki. Jávor István filmes fotóiból már többször válogattunk az Indexen: a Régi idők focija és a Megáll az idő után most Xantus János 1983-as forgatásáról mutatunk be néhány képet. Főleg a ma 60 éves Méhes Mariettáról.

Hosszú csend utáni hír a Népszabadságban: Nagy Imre és társai ügyében a bíróság meghozta ítéletét, „az ítéletet végrehajtották”. A perről ma már szinte minden részlet ismert, 1958 júniusában azonban a nyilvánosság alig tudhatott valamit. Nagy Imrének szovjet jóváhagyásra, de Kádár döntése alapján kellett meghalnia, a perről propagandaanyagot is készítettek, de mivel Nagy Imre nem volt hajlandó eljátszani a neki szánt szerepet, a perről készült korabeli propagandafilmet soha nem mutatták be, dobozban állt a rendszerváltásig. Az eredeti 35 mm-es film kockáit a Magyar Nemzeti Levéltár jóvoltából most a Fortepan kifotózhatta , ezzel 60 év után soha nem látott, új fényképeink lettek a XX. századi Magyarország talán legfontosabb peréről. Ezekből közlünk válogatást.

A dobozban hagyott propagandafilm sajátos oxymoron, de csak mint a XX. századi magyar történelem, melyben egy vezető kommunista politikus volt az antibolsevik szabadságharc vezéralakja, a forradalmi kormány vezető figurája hajtotta végre a forradalom utáni megtorlást, és a nevével illetett rendszer lehetett a békés stabilitás záloga, noha véres hazugságon és megszegett ígéreten alapult.

A rendszerváltás legsűrűbb pillanatai között ott a helye a szellemileg összeroppanó, a morális szembenézéssel és a kimondással hiába próbálkozó Kádár utolsó nyilvános motyogásának Nagy Imréről, akiről az agg pártfőtitkár csak „az az ember”-ként tudott beszélni még ekkor is, a rendszer legfőbb tabuját személyesen is egy életen át magáévá téve. Kádár 1989. július 6-án azon a napon halt meg, amikor a Legfelsőbb Bíróság rehabilitálta Nagy Imrét és mártírtársait – túl a rendszerváltás nagy nyilvános rítusán, a június 16-i újratemetésen.

A ‘89-es újratemetés előestéjén a Magyar Televízió műsorszerkesztői arra készültek, hogy leadják ezt a bizonyos 1958-as filmet a perről. Az ügyészségről, ahol évtizedeken át őrizték, sikerült megszerezni a kópiát, de hiába készült el a másolat, az utolsó pillanatban közbeszóltak. A Történelmi Igazságtétel Bizottság tagjai megnézték a filmet, majd elérték, hogy azt mégse tűzzék műsorra – mondjuk mert úgy gondolták, hogy a kora-kádári propagandafilm nem méltó a mártírok emlékéhez.

A film ugyanakkor páratlan történelmi emlék. A pernek a részletes jegyzőkönyvei mellett megvannak az eredeti, ma már digitalizált hangfelvételei is, de ez az egyetlen filmfelvétel a tárgyalási napokról. 1958-ban nem pusztán dokumentálni akartak, az anyagot propagandacélra szánták, amit ennek megfelelő erős forráskritikával érdemes kezelni. Az volt a Belügy elképzelése, hogy ha (az ő szempontjukból) minden jól megy, a filmet majd bemutatják; a 70 perces hossz nagy része „ellenforradalmi képeket” mutat megfelelő narrációval, a Köztársaság tér ostromát, lincseléseket, és más olyan jeleneteket, amelyek a hivatalos megtorló szöveggel voltak összhangban. Nagyjából 20 perc azonban a per eredeti felvételeit tartalmazza. Hogy mégsem mutatták be, azzal függ össze, hogy Nagy Imre karakán volt, nem próbálta feleslegesen menteni az életét, egyenes derékkal hallgatta végig az ítélethozatalt is – ez nem mutatott volna túl jól a nyilvánosságban.

Az 1956-os perekről most a Nemzeti Emlékezet Bizottsága készített egy egészen friss adatbázist, az ezt bemutató oldal pénteken indult el. Ők egy olyan virtuális hálót mutatnak be, amelyen a bíráktól az ügyészekig, a kihallgató tiszteken át a laikus bírákig követhető, hogy ki milyen perben működött közre, mi volt az előéletük, hogyan alakult később az életpályájuk. Nagy Imre és társai 1958-as peréről pedig az 50. évforduló környékén készült egy dokumentumfilm Nagy Kata rendezésében, a szerkesztő-szakértők Hanák Gábor és Szabó Csaba voltak. Ez a legteljesebb, hiteles filmes anyag a témáról, melyet most megkaptunk az alkotóktól, mindenképpen érdemes legalább belenézni:

A Belügy által készített eredeti filmfelvételeket azonban 1961-ben leselejtezték és megsemmisítették – ugyanabban az évben, amikor Nagy Imre holttestét is kiásták titokban abból a jeltelen gödörből, ahová az Országos Börtön sétálóudvarán három évvel korábban elásták, és átvitték a Rákoskeresztúri temető 301-es parcellájába, hogy „Borbíró Piroska” néven ugyancsak jeltelen sírba elföldeljék. Így történt, hogy mára csak ebbe a propagandafilmbe bevágott részletek maradtak meg a perről.