Kevés volt rá az esély, hogy az Alien: Romulus jó lesz. A magyar mozikban augusztus 15-én bemutatott sci-fi horrorral kapcsolatban csúnya huzavona ment, hogy streamingre (a Hulura) vigyék-e, vagy célozzák inkább a nagyvásznat, de aggodalomra okot adó hírek a gyártási folyamat közben is jöttek. Például az, hogy a szereplőgárdát szemtelenül fiatal színészekből válogatták össze, és Fede Álvarez személyében meg egy olyan rendezőt választottak a projekt mellé, aki hiába támasztotta fel sikerrel az Evil Dead-franchise-t 2013-ban, akadtak olyan ronda mellényúlásai is, mint a Vaksötét-filmek és a 2022-es A texasi láncfűrészes mészárlás. Esztelenség lett volna tehát az Alien: Romulusra mint befutóra nagy összegben tenni, és talán az alacsonyabb elvárásaim, Ridley Scott csúnya mellélövései a Prometheusszal és az Alien: Covenanttal is kellettek ahhoz, hogy úgy jöttem ki az Alien-filmsorozat hetedik felvonásáról, hogy baromi jól szórakoztam rajta.

Fotó: 20th Century Studios

Az új Alien-film ugyanis egyszerre lett annyira vérfagyasztó, a retrofuturizmusban lubickoló horror, mint az 1979-es első rész, A nyolcadik utas: a Halál volt, ugyanakkor nem felejtettek el a folytatás, a James Cameron által rendezett A bolygó neve: Halál akciódús hozzáállásából sem átemelni egy keveset.

Fede Álvarez és jó pár magyar szakemberből álló stábja – elvégre a filmet idehaza, Budapesten forgatták, jó ezt is tudni és a stáblista alatt a sok magyar névnek örülni – ráadásul nemcsak szellemiségükben idézték meg az első két Alien-filmet, hanem odafigyeltek, hogy az újabb részek digitális különleges effektjeihez képest ezúttal minél több dolgot megépítsenek. Példának okáért az Alien: Romulus főszereplőire támadó xenomorfot és az arctámadókat is.

Az Alien: Romulust pontosan emiatt teljesen felesleges azzal vádolni, hogy mindössze egy pofátlan nosztalgiavonatozás lenne, inkább ünnepelni érdemes amiatt, mert izzasztó és jó adagnyi kreativitást megkövetelő erőfeszítést tettek az alkotók azért, hogy ne csak a fiatalabb, az Aliennel most ismerkedő nézőknek kedvezzenek, hanem valamit megmozdítsanak a tősgyökeres rajongókban is.

Ha napjaink legelborultabb humorú rendezőjét kellene megneveznem, akkor egyértelműen a sokak által vérmesen utált, szerintem pedig zseniális Taika Waititire mutatnék, aki életet lehelt a Marvel vergődő szuperhősébe, Thorba, de a blockbusterektől elkanyarodva olyan kacagtató, kisebb volumenű alkotásokat is lerakott az asztalra az elmúlt évtizedben, mint a Vademberek hajszája, A győztes gól, esetleg a Hétköznapi vámpírok, nem beszélve a Jojo Nyusziról. Aki a valódi Taika Waititire kíváncsi, az a kalapácsos északi istenség helyett inkább utóbbi címekbe nézzen bele, öt perc után látni fogja, hogy neki szólnak-e ezek a filmek.

Fotó: Apple TV

Az Időbanditáknak érdemes egy kicsit a hátterét is átrágni, ugyanis az Apple TV+ szériája egy 1981-ben bemutatott filmen alapszik, amit Terry Gilliam rendezett, az íráshoz pedig bevett a buliba még egy Monty Python-ikont, Michael Palint. A Hülye Járások Minisztériumát is megalkotó társulat legalább annyira pihent agyú volt, mint a fentebb általam hozsannázott Taika Waititi, talán ezeket az infókat tudva már nem is annyira meglepő, hogy az új-zélandi direktort választották ki a remake egyik készítőjének.

A történet sokban hajaz a Narnia krónikáira, de nemcsak abból a szempontból, hogy a hangvétel fiatalos és az egész családnak fogyasztható, hanem azért is, mert a főszereplő, a 11 éves Kevin (Kal-El Tuck) egy szép napon, amikor kinyitja szobájában a szekrényét, és arra lesz figyelmes, hogy odabent épp egy lovag menekül ádáz ellenfelei elől. Igen, az Időbanditákban – ahogy a címe is utal rá – beszélő oroszlánok helyett más és más idősíkokat kapunk. A helyzetet pedig megbonyolítja, hogy a világra amúgy is rettenetesen kíváncsi Kevinhez egyszer csak betoppan egy tolvajokból álló banda, élén Penelopéval (Lisa Kudrow), aki igaz, hogy picit úgy néz ki, mint anno Jónás Rita a Kölyökklubban, de cserébe legalább annyira elszánt és rettenthetetlen is.

Banális dolog-e beülni egy kávézóba, pirítóst enni lekvárral, életről, halálról, boldogságról elmélkedni, ráadásul mindezt Párizsban, úgy, hogy nincs az arcunkba tolva az Eiffel-torony, mégis minden utcasarokról, ajtókilincsről, pöttyös ruháról tudjuk, hogy a francia fővárosban járunk? Banálisnak tűnhet, de Marjane Satrapi legújabb filmjében, a Párizsi pillanatokban (Paradis Paris) mindez olyan vicces és egyben megható, hogy eléri azt a ritka érzelmi hatást, amikor a néző nevetéssel próbálja leplezni, hogy éppen a szeme sarkából kibuggyanó könnycseppet törölgeti.

A nő már a tepsiben fekszik, onnan dörömböl, hogy életben van, engedjék ki, megjelenítve sok ember azon félelmét, hogy egyszer tévesen nyilvánítják halottnak, és a koporsóból csak úgy szabadulhat, ha előzetesen bekészít oda minden kényelmi, illetve meneküléshez használatos eszközt – ahogy azt a proszektúra előtti jelenetben látjuk is. A középkorú nő – aki, mint később kiderül, híres operaénekes volt, ünnepelt szoprán – az azonosítására érkező férjét olyan kedvesen fogadja, miután kihúzzák a tárolóból, hogy az nyomban elájul.

Fotó: Cirkó Film

Ha nincs eltalálva minden mozdulat és pillantás, akkor ez egy suta jelenet is lehetne, de hát nem az. Ahogy finom arányérzékkel adagolja a rendező az összes többi, érzelmekkel, katasztrófával és humorral átitatott jelenetben is a „hozzávalókat”.

Vannak, akik A hobbit-filmek Thorinjaként ismerik, a vájtfülűek azonban inkább akció-thriller sztárként zárták a szívükbe az 52 éves Richard Armitage-et, aki hosszú, sorozatos pályafutása során olyan alkotásokban szerepelt, mint a Spooks, a Strike Back, mostanában pedig – kis túlzással – nélküle nincs Harlan Coben-adaptáció, abból a tényből kiindulva, hogy pár hónapja kiderült, már a soron következő negyedik ilyen thrillerben játszik majd a veterán színész. Augusztus 1-jén futott be a Maxra a Sony Pictures Television által gyártott Red Eye – Halálos repülés első évada, ami újfent egy thriller. Ebben Armitage karakterét, dr. Matthew Nolant emberöléssel vádolják meg, és pont amikor kitenné a lábát a londoni reptérről, nyakon csípik őt, felrakják egy éjszakai járatra, és egy vérmes nyomozónő, a Jing Lusi által játszott Hana Li felügyeletében visszaküldik Pekingbe, hogy ott felelősségre vonják.

Richard Armitage

Fotó: ITV / Facebook

A Red Eye két főszereplőjével, Richard Armitage-dzsel és Jing Lusival exkluzív interjút készíthetett az Index a Sony magyar képviseletének köszönhetően. Az online lezajlott Zoom-beszélgetésben többek között szóba került:

• mit gondolnak a Red Eye főszereplői, mi tesz egy brit thrillert egyedivé egy amerikaihoz képest,
• klausztrofóbnak érezték-e a körülményeket a Red Eye felvételei során,
• Richard Armitage-től pedig nem csak azt kérdeztük meg, miért vállal mostanában ennyi Harlan Coben-sorozatot,
• hanem arra is kitértünk, milyen emlékei vannak a Hannibal-sorozatról, amelyben a vörös sárkányt játszotta.

Mindkettejük neve mellett sok thriller sorakozik, bele lehet unni vagy fáradni ebbe a műfajba, ha túl sokat mozog benne az ember?

Richard Armitage: A thriller pont az a műfaj, amelyre igaz, hogy minél többet olvas belőle az ember, vagy éppen szerepel benne, annál magasabbra kerül a léc. Egy idő után előre látjuk a fordulatokat, emiatt pedig jobban megválogatjuk, hogy legközelebb mibe öljük bele az időnket. Ezt imádtam a Red Eye-jal kapcsolatban, mert fogalmam sem volt a befejezésről, amikor elkezdtem olvasni. Ami engem illet, nem fáradtam bele a thrillerekbe, továbbra is odavagyok a hátborzongatásért.

Jing Lusi: Sokban függ a történettől, a Red Eye esetében úgy éreztem, hogy egyedi oldalról közelít, mert egy repülőgépen játszódik, de tetszett a főszereplők, Hana és Nolan közötti állóháború, na meg a globális összeesküvés, amit beleszőttek a sorozatba az alkotók. Legyen szó thrillerről, vagy bármi másról, nálam mindig a sztorin áll vagy bukik a dolog.

Egészen érdekes trend kezdett el kibontakozni mostanában, az elmúlt évek folyamatos mellényúlásai után olyan videójátékos adaptációk érkeztek, amelyek megérték a pénzüket és a nézők belefektetett idejét és energiáját. Mindenek előtt a leginkább a The Last of Us első évada emelkedett ki a sorból, bár Pedro Pascal és Bella Ramsey nem voltak egyértelmű választások a Naughty Dog kultikus túlélőpárosa, Joel és Ellie eljátszására, a készítőgárda élén Craig Mazinnal és Neil Druckmann-nel jó érzékkel fogták meg a PlayStation-játék reménytelen hangulatát és horrorisztikus körítését.

Hasonlóképpen betalált az Amazon Prime a Fallouttal, amely ugyancsak egy posztapokaliptikus játéksorozat tévébe való átültetése volt, csak éppen az elszálltabb, humorosabb fajtából. Igen, voltak melléfogások is, mint a Mortal Kombat-film, esetleg a Monster Hunter, de tartotta bennünk a lelket, hogy még a Netflix is rátalált az útra, köszönhetően a League of Legends világára támaszkodó Arcane című animációs szériának.

Fotó: Prorom Entertainment Kft.

Aztán most, augusztus 8-án befutott a hazai vásznakra is a Borderlands, hogy elvegyen tőlünk minden reményt, és emlékeztesse rá a közönséget: Hollywood még mindig képes arra, hogy ordenáré filmeket készítsen népszerű videójátékokból. Fájó, mert a 2009-es Borderlands-játék és folytatásai arról lettek híresek, hogy mennyire mókásak, röviden összefoglalva adrenalindús looter shooterek voltak, amelyekben akár a barátainkkal karöltve, kooperatív módon is irthattuk a Pandora nevű bolygón az utunkba kerülő ellenségeket. Pont a franchise abszurd humorát, harsány stílusát sikerült azonban az író-rendezőnek, Eli Rothnak rosszul feldolgoznia. Nem fogunk kertelni,

A Borderlands tulajdonképpen egy csapatépítős tudományos-fantasztikus film, valami olyasmi, mint A galaxis őrzői volt, ám Eli Roth agymenése még azt a szintet sem éri el, amit a Rick és Morty egyik epizódja olyan találóan kifigurázott. Nem annyira rossz film, hogy szinte már jó... hanem bődületesen rossz, mindenféle lelket és kreativitást nélkülöző filmszemét, aminek minden másodpercét küszködve nézi az ember.

Augusztus 5-én befejeződött a Sárkányok háza második évada, és bár a Trónok harca előzménysorozata újfent képes volt arra, hogy megdöbbentő fordulatokkal, véres csatákkal és egy frissen színre lépett, kegyetlenkedő főgonosszal sokkolja a nézőket, az HBO szériája ez alatt a 8 rész alatt többször is megbicsaklott. A történet fősodra valahogy nem haladt olyan tempóban, mint ahogy azt elvártuk volna, és bár javítottak olyan korábbi hibákon, mint a túl sötét fényképezés, mégis keserű szájízzel nyomhatta ki a többség a tévékészüléket a finálé után. Elmaradt ugyanis a nagy ütközet, amit sokan annyira vártak, és emiatt a húzás miatt kerek egészként sem lehet értékelni a Sárkányok háza új évadát. Inkább csak egy idő előtt félbeszakított, olykor élvezetes felvezetésként.

Főleg egy, a fantasy zsánerben mozgó sorozattól furcsa mindez, hiszen köztudott, hogy ennek a műfajnak bármely friss darabjától a rajongók mellébeszélés nélkül várják el, hogy eposzi méreteket öltő kardpárbajokat és a lehető legtöbb sárkányos akciót villantson.

Ryan Condal, a Sárkányok háza showrunner-írója

Fotó: HBO

Ryan Condal az Index kérdésére úgy fogalmazott: „Bár úgy tűnhet, hogy végtelen mennyiségű idő és erőforrás áll a rendelkezésünkre, még egy akkora produkciónál sincsen így, mint a Sárkányok háza. Ez a televíziózás egyik legnagyobb kihívása, amivel az ember showrunnerként szembesül. Én vagyok az a készítőgárdából, akinek ki kell egyensúlyoznia a dolgokat, többek közt, hogy a látványelemek ne menjenek a történet rovására. Meg kellett határoznunk, hogy a sorozat milyen irányba menjen, és most, hogy az első három évad körvonalazódni látszik, már tudom, hogy mekkora léptékekben haladjunk. A Sárkányok háza, hogy ilyen élményt nyújtson, rengeteg épített díszletet igényel, el kell készíteni a páncélokat, kosztümöket, a vizuális effekteket – ebből következik, hogy a Battle of the Gullet névre hallgató csatát csúsztatnunk kellett, a lehető legalaposabb megvalósítás miatt. A Tűz és vér egyik legkomolyabb ütközetéről van szó, amit rengetegen várnak a képernyőre, és a felvezetése meg is kezdődött, de csak a harmadik évadban láthatja majd ezt a történést a közönség. Annyi jó hírem van, hogy legalább a következő etapban nem kell majd sokat várniuk rá!

Fontos leszögezni, hogy az általunk bemutatott csatáknál nagyon fontos, hogy megfelelő történetbeli alapozást kapjanak, és a konfliktusok elkerülhetetlennek érződjenek. A megfelelő időben kell az összecsapásokat elsütni, főleg, hogy a Targaryenek háborújának soron következő mozzanata lesz az eddigi leggrandiózusabb, amit a Sárkányok házában megcsináltunk. Annak hála, hogy szellősebben helyeztük el a csatákat, talán a várakozási faktor is nagyobb velük kapcsolatban az emberekben... ámde ha látták a Varjúpihenőnél lezajlott eseményeket vagy a vörös vetést, tudják, hogy nem fogjuk a csatornánál lezajlott csatát sem elnagyolni.”

David Lynch, a Twin Peaks rendezője már túl beteg ahhoz, hogy személyesen rendezzen filmeket, lehet, hogy ezentúl csak távolról dolgozhat majd. A legendás direktor azonban a gyengélkedés ellenére sem vonul vissza.

A Sight and Sound magazinnak adott interjújában Lynch így fogalmazott:

Tüdőtágulatot kaptam a sok dohányzástól, így akár tetszik, akár nem, otthon vagyok. Nem tudok kimozdulni, és csak rövideket tudok sétálni, mielőtt elfogyna az oxigénem.

„A Covid miatt nagyon rossz lenne, ha megbetegednék, még ha csak egy megfázásról lenne is szó. Valószínűleg az otthonomból kellene rendezem... Ezt nem nagyon szeretném. Szeretek a dolgok középpontjában lenni, ötleteket gyűjteni, de ha arra kerülne sor, megpróbálnék távolról elkészíteni egy filmet” – mondta a lapnak. 

David Lynch 2017. november 4-én

Fotó: Ernesto S. Ruscio / Getty Images Hungary

Tele van boldogsággal

Miután megjegyzései heves reakciókat váltottak ki a rajongókból, a 78 éves színész az X-en közölte velük, hogy

A rendező már több mint két éve leszokott a dohányzásról, a tüdőtágulatot leszámítva kiváló egészségnek örvend, és ezt mondta:

Tele vagyok boldogsággal, és soha nem fogok nyugdíjba vonulni.

A Netflixnek semmi sem szent. A piacvezető streamingszolgáltató most éppen Boccaccio pikáns klasszikusát, a Dekameront kaparta elő valamelyik középiskolás diák kötelező olvasmányokat rejtő íróasztalából, ám a július 25-én bemutatott televíziós adaptáció vajmi keveset tart meg az olasz klasszikusból. Vagy legalábbis kevesebbet, mint amennyit szerettünk volna.

A novellásgyűjtemény ugyebár 1348-ban játszódik, amikor hét nő és három férfi a firenzei pestisjárvány elől egy vidéki kastélyba menekül, és ott, viszonylagos biztonságban azzal szórakoztatják magukat, hogy rövid sztorikat mesélnek egymásnak. Gúny, bujaság, társadalomkritika, a Dekameronban minden megvan, amit egy felnőttirodalmat kedvelő olvasó kereshet – és bár ezeket a motívumokat a netflixes Dekameron nagyjából megtartotta, a 8 részes széria alkotója, Kathleen Jordan rengeteg drasztikus változtatást eszközölt egyszersmind. Például, hogy a szereplők részéről megjelenő mesélős aspektust kivágta a kukába, úgy, ahogy van, és helyette egy túlfűtött, kosztümös szappanoperát csinált a Dekameronból. Tudják, azt a manapság divatos fajtát.

Fotó: Giulia Parmigiani / Netflix

Intrika legalább már az elején akad, ami felcsigázza az egyszeri tévénézőt, miközben Firenzében szegények és gazdagok közt nem válogatva pusztít a betegség, és az olaszok egy emberként érzik úgy, hogy eljött a világvége, néhányan a város előkelőbb feléből meghívót kapnak egy Leonardo nevű nemestől, hogy menjenek a villájába, és ott húzzák meg magukat, míg elvonul a pestis.

A meghívottak között találjuk Leonardo rendkívül hiú, de már idősödő – 28 éves! – jegyesét, Pampineát (Zosia Mamet), és a szolgálólányát, Misiát (Saoirse-Monica Jackson), valamint a beképzelt Filomenát (Jessica Plummer), és a nemesi babérokra törő, számító Liciscát (Tanya Reynolds) is. Ők csak a jéghegy csúcsát jelentik, mert a toszkán palotában várnak ránk még elborult alakok, például a hipochonder Tindaro (Douggie McMeekin), aki nyilván viszi az elvonulásra a pofátlanul jóképű orvosát, Dioneót (Amar Chadha Patel), és akkor ne feledkezzünk el a titokban meleg Panfilóról (Karan Gill), és felajzott, mélyen vallásos nejéről, Neifiléről (Lou Gala) sem. Ők azok, akik kiegészülnek a villa személyzetével, az álnok Siriscóval (Tony Hale) és Stratilliával (Leila Farzad), hogy egyfajta hatalmi játékot játszva küzdjenek meg a túlélésért.

Kilenc évvel a szűk körű bemutató után, 2024 júliusában ismét műsorra tűzték a mozik a Renoir, a megosztó művész kései alkotói korszakát bemutató dokumentumfilmet. Az Exhibition on Screen-sorozat epizódja a Pannonia Entertainment forgalmazásában került a hazai filmszínházakba.

A XIX. századi impresszionizmus nagymestere, Pierre-Auguste Renoir festményeinek java Párizsban látható, ugyanakkor a philadelphiai Barnes-gyűjtemény őrzi az Európán kívüli legnagyobb kollekciót, egész pontosan 181 alkotást.

Renoir festészete az 1880-as évektől alakult át, és fordult klasszicistább irányba festésmód és témaválasztás terén is. A dokumentumfilm-sorozat alkotói azt vizsgálták, miért vált ki máig szélsőséges reakciókat Renoir stílusváltása.

A film új összefüggésekbe helyezi a mester pályafutását, és arra is rámutat, milyen jelentős hatást gyakorolt festészetének e korszaka Matisse és Picasso művészetére. A 87 perces alkotás lehetőséget nyújt a Barnes-gyűjtemény virtuális körbejárására, miközben feltárja, miért osztja meg ennyire az embereket Renoir.

A YouTube-on közzétett trailerből kiderül, mikor jön a második évad, valamint az is, hogy biztosan kapunk egy harmadik szezont Szong Gihun történetéről.

Augusztus elejétől a YouTube-on már látható a világhírű dél-koreai sorozat, a Squid Game (Nyerd meg az életed) második évadának első előzetese. Az első szezon cliffhangere után a rajongók tűkön ülve vártak bármilyen bejelentést, most pedig biztossá vált, hogy 2024. december 26-án érkezik a Squid Game Season 2 a Netflixre!

Emellett azt is bejelentették, hogy a koreai drámasorozat egy harmadik évadot is kap majd, amely 2025-ben érkezik a képernyőinkre – és hivatalosan is az utolsó lesz. A sorozat ötletgazdája és rendezője, Hwang Dong-hyuk „már nagyon várja az elültetett mag gyümölcsét, amelyet a Squid Game megalkotásával arathatnak le jövőre”.

Keresi a felelősöket

Szong Gihun szerepébe az előző évad és az Akolitus sztárja, Lee Jung-jae tér vissza, hozzá pedig a Front Mant/Frontembert játszó Lee Byung-hun, az öccsét játszó Wi Ha-jun, valamint a Salesman/Üzletember szerepét magára öltő Gong Yoo is. Emellett rengetegen csatlakoznak a stábhoz, köztük a ZE: A fiúbanda sztárja, Yim Si-wan is.

Ma már a filmszakma elismert, többnyire jól csengő nevének számít M. Night Shyamalan. A rendező, aki producerként, íróként és színészként is részt vett már nem egy mozis alkotásban, a Hatodik érzék című filmmel írta be magát végérvényesen a mozitörténelembe. Azóta rengeteg ismert alkotást kötünk a nevéhez, elég, ha csak A széttörve, az Üveg, a Jelek vagy A látogatás  című filmjeire gondolunk. Új alkotása, A csapda nem éri el legnagyobb sikereinek szintjét, de inkább a jobb, mintsem a pocsék filmjei közé tartozik. 

M. Night Shyamalan alkotói múltjával az az igazi gond, hogy a kezdeti sikerek után számos filmje elég megosztó lett a közönség és a kritikusok körében egyaránt. A mai napig sokan negatívan emlegetik fel az olyan filmjeit, mint A Föld után, a Lány a vízben vagy a közutálatnak örvendő Az utolsó léghajlító. A legutóbbi, nevéhez köthető alkotás, A figyelők, amit lánya rendezett, ő pedig producerelt, szintén nem aratott nagy sikert, így mostani filmjére, amely egy sorozatgyilkos menekülését követi végig, nagyon kíváncsiak voltunk. 

Cikkünk megjelenésekor még csak a premierhétvégén vagyunk, így a nemzetközi fogadtatás egyelőre kérdéses, nem hallani kegyetlen kritikai lehúzásról, ami persze annak is köszönhető, hogy nem volt külön szakmai vetítéssorozat – csak a premierrel egy időben nézhette meg a filmet a szakma is. A rendező, aki ezúttal nemcsak a direktori széket foglalta el, hanem producerként és forgatókönyvíróként is dolgozott, sőt még egy mellékszerepben is feltűnik, elég kemény alkukat kötött filmje sikeréért, és szemlátomást minden magára vállalt feladatkörben elfogadhatóan teljesített.

Szeptember végén nemcsak a kerti virágok nyílnak, de megérkezik a mozikba a romantikus, gombfocis sportvígjáték is, a Lepattanó. Az előzetese már látható, lapunk járt a forgatáson is, és már akkor tudni lehetett, hogy itt valami tényleg vicces filmet forgatnak. Most a plakát is elkészült a filmhez.

A film alkotói úgy tartják, hogy a Lepattanó érzelmes sportvígjáték az esendőségről, a szeretetről, a kitartásról, és tisztelgés a sokunk által kedvelt fantasztikus magyar játék, a gombfoci előtt. Ezt ígérik a film főszereplői is – Scherer Péter, Derzsi Dezső, Waskovics Andrea, Rába Roland, Elek Ferenc, Mucsi Zoltán –, és ez az a film, amelyben feltűnik a Dallas Bobbyja, Patrick Duffy is.

A film előzetesében ők buzdítják drukkolásra a sport- és filmrajongókat.

Magyaros dilemma

A Lepattanó története igazán magyaros: Kálmán (Scherer Péter) szívügye a gombfoci, csapatával az Európa-bajnokságra készül, ám a selejtező hajrájában pénzügyi okokból kizárják. A megoldás egy milliárdos (Patrick Duffy) személyében érkezik, aki tévedésből 100 millió forintot utal a számlájukra. Nagy a kísértés, a pénzzel ugyanis esélyük nyílna kijutni az Eb-re…

És akkor nézzük, milyen lett a plakát!

Fotó: Lepattanó / Lepattanó

A film rendezője Vékes Csaba (Szia, Életem!), társ-forgatókönyvírója Gönye László, producere Roskó Péter és Scherer Péter, kreatív producere Scherer Péter. A film a Nemzeti Filmintézet támogatásával a Három Homár és a Blue Duck Arts gyártásában készült. Az alkotás operatőre Dévényi Zoltán, gyártásvezetője Krékits Péter, látványtervezője Takács Eszter, jelmeztervezője Pirityi Emese, zeneszerzője Kovács Márton, a rendezőasszisztens Bednárik László. A film a 20. CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztiválon mutatkozik be, a JUNO11 Distribution forgalmazásában szeptember 26-án érkezik a hazai mozikba. 

Mint arról korábban beszámoltunk, megszüntette együttműködését Jonathan Majors amerikai színésszel a 360 Entartainment tehetséggondozó ügynökség, illetve a Lede Company néven futó PR-ügynökség is, ugyanis a színészt 2023 márciusában letartóztatták, amiért fojtogatta, bántalmazta és zaklatta akkori barátnőjét.

A Marvel ugyan egy ideig kivárt, de miután 2023. december 18-án a manhattani esküdtszék bűnösnek találta a férfit, ők is úgy döntöttek, hogy a színésznek távoznia kell, így elbukta legnagyobb szerepét is, hiszen ő volt a Marvel-moziverzum aktuális főgonosza, Kang.

Jonathan Majors 2023. február 16-án

Fotó: Gareth Cattermole / Getty Images Hungary

Főgonosz hiányában azonban a Marvel kénytelen volt elkaszálni a következő Bosszúállók-filmet is, ami korábban Kang-dinasztia alcímre hallgatott volna. Nemrégiben kiderült, hogy a film Avengers: Doomsday néven éled újjá, a főgonosz szerepét pedig Majors helyett Robert Downey Jr. tölti majd be, Dr. Doom karakterét életre keltve. 

Az elmúlt tíz évben egyre kevesebb a nagy sikert arató, eredeti filmötlet. Helyettük rendre a folytatások, átdolgozások, újradolgozások, kiegészítő sztorik és adaptációk törnek a bevételi listák élére, ami némi aggodalmat szül a mozis szakmában. Gondolhatnánk, hogy csak egy aktuális divathullámról van szó, de az elmúlt tíz év adatai szerint sajnos konzisztens tendenciáról beszélhetünk, amivel beköszönthet Hollywood legnagyobb alkotói válsága. 

Ha 2024 első hét hónapjának mozis bevételi adataira tekintünk, elég durva tendenciára lehetünk figyelmesek, hiszen a top 10 kasszasiker film közt nincs teljes mértékben eredeti ötleten alapuló alkotás. Jelen pillanatban nyolc filmsorozat-folytatás, egy előzményfilm és egy önálló mozi van a top tízben, ami nem más, mint a legújabb Garfield-mozi, ami voltaképp a falánk macska eredettörténete, és egy fél évszázados képregényfigurát vesz elő.

A Hollywood tábla a Mount Lee-hegyen 1993. október 29-én

Fotó: Stephen Dunn / Getty Images Hungary

Ha ugyanezt kibővítjük a top húszra, akkor már némileg változik a képlet, hiszen a Képzeletbeli barátok, a Polgárháború, és A méhész önálló alkotások, illetve az még vitatható, hogy a Bob Marley: One Love, mint életrajzi ihletésű filmdráma, mennyire állítható az eredeti ötletek sorába, mert életút-adaptációról van szó, így a történet egy része adott – mégis soroljuk az eredetiek közé.

Alig pár napja debütált a Deadpool és Rozsomák című új Marvel-film, de már most rekordot döntött. A Variety információi szerint nem elég, hogy három nap alatt 205 millió dollárt (mintegy 76 milliárd forintot) hozott a kasszáknál, ez minden idők legsikeresebb R-rated (felnőtteknek szóló) filmje a nyitó hétvégét tekintve.

Az Egyesült Államokban 17 év alatti nézők nem mehetnek el a vetítésre, csak szülő vagy nagykorú kíséretében, míg itthon a 18 éven aluliaknak nem ajánlott kategóriába esik az alkotás. 

Fotó: Port.hu

Az eddigi számok alapján elképesztően magas közönségértékelést kapott az új Deadpool-film, ráadásul a kritikusoknál sem teljesített rosszul. Bár hosszú évekbe telt elkészíteni, tekintve, hogy a Deadpool 2016-ban, a második rész pedig 2018-ban debütált a mozikban, így hat évet kellett várni a mostani részre, ennek ellenére megérte a Marvelnek és a Disney-nek, ugyanis a szuperhősfranchise, ami az elmúlt időszakban sorjázta a mozis bukásokat, most új erőre kapott.

Ahogy arról korábban beszámoltunk, a Furiosa elvérzett a mozipénztáraknál, hiába a kritikusok és közönség méltató szavai, és a tavaszi időszakban kevés film tudott kimagasló vagy legalább látható nyereséget termelni debütáló hétvégéjén. A szakemberek már év elején szkeptikusak voltak, hogy miként alakul a mozik sorsa az évben, hisz még az olyan gigaprodukció, mint a Dűne: Második rész sem tudott dollármilliárdos bevételt generálni. Azonban a nyári meleggel valahogy megjött a mozilátogatók kedve is, hiszen most

Ahogy arról nem rég beszámoltunk, Nicolas Cage új filmje, amely augusztusban érkezik a hazai multiplexekbe, noha független alkotás – gyártási költsége még a húszmillió dollárt sem érte el –, már most majd 50 millió dollárt hozott a kasszáknál, pedig egyelőre csak az amerikai mozikban pörög. Ezzel már így is rekorder a független horrorok között, ami nemsokára tovább erősödhet a nemzetközi piaci debütálással.

A Longlegs című film, amelyben Cage a címszerepet alakítja, egy horror-thriller, vadászat egy sorozatgyilkos után. Az eddigi számok alapján a kritikusok és a közönség egyöntetűen kedveli, hisz a Rotten Tomatoes oldalon 86 százalékos pozitív szakmai vélemény született róla, az IMDB oldalán pedig jelen pillanatban 7,3-as értékelést kapott.

Ezeket összevetve az Oscar-díjas színész egyik legközkedveltebb alkotásáról beszélhetünk az elmúlt fél évtizedet nézve. A Screen Daily információi szerint most azonban nem csupán a Longlegs tarol a pénztáraknál, hanem egy új katasztrófafilm is felpörgött, ráadásul nem is akárhogy.

Immár a szerelmi életet is befolyásolja a klímaváltozás. És most nem az emberekéről, hanem a sarki rókákéról van szó. Önhibájukon kívül olyan helyzetbe sodródtak, ami miatt élet-halál harc veszi kezdetét. Ez pedig a többi élőlényre és bizonyos városokra is kihat. Megnéztük a Kina és Yuk – Két sarki róka kalandjai című filmet.

Jogosan érezzük azt, hogy meg fogunk sülni. Efelé tart a világ. A jelenség szépen lassan minden élőlényre hat, már az ember is saját bőrén tapasztalja. Az, hogy Magyarországon kíméletlen hőség tombol, és egymást váltják az időjárás szélsőséges pofonjai, egy kiszámíthatatlan, félelmetes jövőt tár elénk. A Homo sapiens sapiens még szerencsés helyzetben van, ugyanis a túlélés érdekében az infrastruktúra és a tudomány képes felvenni a harcot az elemekkel. Legalábbis egy darabig. 

Ketten a világ ellen

A globális felmelegedés a vadon törvényeit is átírja. Az állatvilág évezredek alatt kialakult rendszere rohamosan változik. Különösen az Északi-sarkon.

A Kina és Yuk – Két sarki róka kalandjai című film nem csak a klímakatasztrófáról szól. Egy felettébb izgalmas, szívbe markoló, őszinte és különleges szerelmi történetet látunk. A rókapár boldogan tengeti napjait az Északi-sarkon, ráadásul hamarosan szülők lesznek, ugyanis a nőstény, Kina napokon belül életet ad az utódoknak. Yuk a hímszerepet betöltve vadászik, és védelmezi családját. Napokkal a vajúdás előtt azonban olyasmi történik, amire nem számítanak.

Vadászat közben Yuk egy olyan jégtáblára merészkedik, amely a hőmérséklet emelkedése miatt leválik a partról, s mivel a jeges víz a biztos halált jelenti számára, ott ragad az aprócska, sodródó darabkán. Kina pont akkor ér oda, amikor már semmit sem tehetnek. Fajuk egyik különlegessége, hogy a sarki rókáknál a 

így a jelenet még fájdalmasabb. Yuk túlélési esélyei szinte a nullával egyenlőek.

Fotó: Vertigo Média

Noha sokan nem gondolnák, de  az Oscar-díjas Nicolas Cage a legfoglalkoztatottabb színészek közé tartozik – még mindig. Csupán az elmúlt tíz évben mintegy 50 filmnél szerepel a neve. A gond viszont az, hogy az alkotások (az esetek többségében nem Cage hibájából) elsüllyednek vagy csak radar alatt maradnak. Sok köztük a művész- és független film, vagy az olyan mozis alkotás, ami megbukik a pénztáraknál is és a kritikusoknál is.

Alig akad kivétel, de most úgy fest, érkezett egy. Ez az alkotás is független, ez is művészi megközelítés, mégis annyira felpörgött – pedig eddig szinte csak angol nyelvterületen mutatták be –, hogy bevételi rekordokat állított fel, lenyomva számos, mára ikonikussá vált alkotást. Ez a film nem más, mint a Longlegs – A rém.

Deadpool mozis karrierje nem indult túlságosan jól, a Ryan Reynolds által játszott karaktert az X-Men kezdetek: Farkas című filmben láthattuk először, még 2009-ben, de nem volt sok köszönet a dologban, merthogy a Fox filmszériájának akkor legújabbnak számító darabjában konkrétan bevarrták a száját a képregényekben amúgy nagy dumás mutáns zsoldosnak. Ryan Reynoldsnak, mondhatni, a mániája volt Deadpool, már 2004 óta dolgozott egy normális feldolgozáson, de a Farkas-előzményfilmet ért sok kritika után még nagyobb fokozatra kapcsolt a színész, hogy hű adaptációt hozhasson a nézőknek. Egy szerencsés „véletlen”, a tervezett önálló Deadpool-film tesztfelvételeinek kiszivárgása kellett ahhoz, hogy a Fox pénzt öljön Reynolds álmába, az „R” korhatár-besorolású alkotás pedig óriásit szakított.

Nemcsak pénzügyileg tarolt a maga 782 millió dolláros bevételével (58 milliós büdzsé ellenében), hanem a kritikusok és a nézők is imádták ezt az önfeledt, véres – és mondjuk ki, teljesen bolond szuperhősös filmet. A folytatás, a Deadpool 2 hasonlóképp nagyot ment két évvel később, szinte papírforma volt, hogy trilógiává bővüljön Wade Wilson vérgőzös története.

Fotó: Jay Maidment / Disney

Aztán jött a Fox felvásárlása, a stúdiót bekebelezte a Disney, és a Deadpool 3 fejlesztése megbicsaklott, jó ideig kérdés volt, hogy a píszíhez ragaszkodó egeres cég vajon bevállalja-e a mutáns gyilkológépet egy újabb kaland erejéig. Vagy talán lebutítják, és kapunk egy családbarát Deadpoolt? Nem így lett, csodák csodájára a Disney zöld lámpát adott, hogy az első két rész nyomvonalán haladva hozzák vissza az önjelölt igazságosztót – sőt: emeltek a téten, mert a július 25-től a magyar mozikban is látható filmbe behozták az X-Men egyik ikonikus alakját, Hugh Jackmant, így lett a Deadpool 3-ból inkább Deadpool és Rozsomák.

A Marvel-rajongókat felpezsdítette a tény, hogy végre egy rendes közös filmben láthatják Deadpoolt és a Farka... vagyis Rozsomákot zúzni, erre lehet legalábbis következtetni abból, hogy amikor beültünk az egyik vidéki moziba, szinte telt ház várt minket. Nagyjából annyian váltottak jegyet Deadpool visszatérésére, mint anno a Bosszúállók: Végjátékra, amit sokan a Marvel Studios utolsó, igazán remekül sikerült filmjeként tartanak számon, már ha a Pókember: Nincs hazautat és A galaxis őrzői 3-at nem számoljuk bele. Tény, hogy a Marvel filmes univerzuma megrekedt, olyan borzalmakat kellett végigszenvednünk az elmúlt években, mint az Örökkévalók, a Shang-Chi, a Hangya 3, vagy éppen a Marvelek. Most azonban befutott végre a Marvel Jézus, azaz Deadpool, és magával rángatta az adamantium karmait szívesen villogtató cimboráját, hogy kirántsák a filmszériát a pöcegödörből. Jó hír, hogy bár a Deadpool és Rozsomák időnként elveszti a lendületét, és túltolja a saját kreténségét, egyszersmind sikerrel is jár. Az idejét nem tudjuk, mikor röhögtünk ugyanis Marvel-filmen ekkorákat.