Csípem, amikor emberek megnéznek a moziban egy új filmet, nem tetszik nekik, és kikiáltják azt, hogy
ez a legrosszabb film a világon!
Ezekről az emberekről teljes bizonyossággal ki lehet jelenteni, hogy nem látták a Manos: The Hands Of Fate című kisköltségvetésű horrorfilmet, amit napra pontosan 50 éve mutattak be.
A Manos szörnyű, nézhetetlen, bénítóan unalmas, rettenetes színészi munka látható benne (mivel nem rögzítettek hangot, minden szereplőt ugyanaz a pár ember utószinkronizált), teljesen értelmezhetetlen a sztorija, nincsen benne logika, nincsen benne semmi. Mégis, öt évtizeddel később én most egy posztot írok belőle.
Ebben a legnagyobb szerepe a Mystery Science Theater 3000 című kult-tévéműsornak van. A MST3K lényege abból állt, hogy borzalmas filmeket kommentáltak a vetítés alatt csak sziluettben látszódó szereplők, annyi popkulturális utalással, amit még az internet korában is nehéz felhalmozni. A Manosszal foglalkozó rész az egyik legnépszerűbb lett az egész sorozatban, főleg azért, mert még a szereplőket is megtörte az a borzalom, amit látnak. Itt meg is lehet nézni az epizódot Youtube-on, a Manos 16:20-nál kezdődik:
Mert nehéz megfogalmazni, hogy miért is érdemes megnézni a Manost. A papírvékony sztori nagyjából annyiból áll, hogy egy család megérkezik egy vidéki motelba, ahol a menedzser egy szatír (az ókori értelemben), a főnök pedig egy sötét nagyúr. Csak éppen a szatír úgy néz ki, mint egy részeg csavargó, a nagyúr pedig egy kefebajszú, jó esetben egy rémisztő kémiatanárra emlékeztető, nyurga férfi. És akkor a film végi női birkózásról még nem is beszéltem, sem a borzalmasan repetitív, egy idő után fájdalmasan ismétlődő zenéről.
A Manost egy dolog miatt érdemes megnézni: mert ez a világ egyik legrosszabb filmje. Sokkal rosszabb, mint a Kilences terv az űrből, vagy az új Egy szoknya, egy nadrág, vagy a Suicide Squad.