Egyre gyakoribb Magyarországon, hogy egyesek egyszerűen lehazaárulóznak másokat, vagy kikaparnák a másik szemét, mert nem azt teszik, gondolják, amit a hazaárulózó, kikaparó elvárna tőlük.
Ha lehet az emberi bűnöket így differenciálni, a hazaárulózás szerintem az a szintű emberi aljasság, amivel a másikat úgy akarjuk megfosztani emberi minőségétől és jogaitól, hogy aztán a következőekben akár lelkiismeretfurdalás nélkül is lehessen puffantani. Mintha az ő életük nem is számítana.
Pedig sokkal többről szól az életünk. Sokkal többről szól, hogy itt vagyunk, együtt vagyunk az országhatárok között. Milyen az ember? Milyen a magyar ember? Egyelőre várat magára a kérdés.
Azt viszont már látni, hogy milyen a dán ember, miután az ottani TV2 valami hasonló gondolati íven elindulva leforgatta ezt a nagyszerű videót, amiben megmutatja, nem számít, hogy nézel ki, honnan jöttél, mit tanultál, miben hiszel, mert belül mindannyiunkban van valami közös. Ez ami összeforraszt, a hazaárulózás meg az, ami szétválaszt.
Akik nem tudnak angolul, azoknak egy rövid összefoglaló. A különféle csoportokból, különböző helyekről érkezőknek feltesznek személyes kérdéseket. Például, hogy ki volt annak idején az osztály bohóca, vagy hogy ki volt már életében bántalmazott, vagy éppen ki volt bántalmazó? Ki volt az a szerencsés, aki szexelt az elmúlt hetekben, vagy hogy ki érzi magát magányosnak? Ki biszexuális (ő, aki egyedül lép a színpadra, és megtapsolják), és ki talált már célt az életében. Majd, amiben mindenkiben közös: hogy szereti a hazáját. És ez minden csoportban ott van, ahogy ott vannak a közös pontok is.
Ezt kellene megtalálnunk nekünk is, magyaroknak.