Clint Eastwood az elmúlt évtizedekben nagyon komoly dolgokat tett le az asztalra rendezőként, elég, ha a Hilary Swank főszereplésével készített Millió dolláros bébit felhozzuk, amely gyomorba vágó sportdráma lett, abból a fajtából, ami úgy megrázza az embert, hogy aztán élete végéig nem felejti. De hasonlóképpen kötelező néznivaló Eastwood munkásságából – már amit a kamera másik oldalán, nem színészként töltött – az Amerikai mesterlövész, na és a Sully is igazi közönségsiker lett, szintén a 2010-es években, részben Tom Hanksnek, részben a megtörtént és igen megkapó sztorinak köszönhetően.

Fotó: Warner Media Press

Az említett produkciókban közös, hogy a büdzséjük sokszorosát hozták vissza, pénzügyi és kritikai sikerek lettek, most a Warner Bros Discovery és David Zaslav mégis úgy kezelte Eastwood legutóbbi alkotását, a Kettes számú esküdtet (Jury #2), mintha egy olyan direktortól érkezett volna, akiben nem lehet megbízni, és akinek nincs akkora neve, hogy a filmje, amely egy, a klasszikus hollywoodi időkre hajazó jogi thriller, taroljon a nagyvásznon. Ennek, mármint a stúdió bizalmatlanságának köszönhető, hogy a Kettes számú esküdtet csak a Maxon, azaz streamingen mutatták be december 20-án. Ami már csak azért is méltatlan elbánás, mert Eastwood bőven túl van a 90-en, és nagyon úgy tűnik, hogy ez karrierje utolsó filmje.

A Kettes számú esküdt hatalmas bravúr, hiszen Clint Eastwood 93 évesen készített egy olyan feszes, letisztult, a modern amerikai jogrendszer hibáiról minimalista körítésben beszélő thrillert, amit a mai 30-as, 40-es éveikben járó direktorok is bőséggel megirigyelhetnének. Patentül összerakott film, amelynek csavaros alapötlete önmagában olyan erős, hogy a tévé bekapcsolására csábítsa az embert.

Vasárnap este – közép-európai idő szerint hétfő hajnalban – rendezik meg a 82. Golden Globe-gálát, a világ egyik leghíresebb filmes díjátadóját. A 2025-ös felhozatal igazán érdekes, ráadásul sok meglepetést is tartalmaz, akár azt a Pamela Andersont, akit több mint harmincesztendős pályafutása alatt most először jelölték a díjra, ráadásul legjobb színésznő drámai főszerepben kategóriában.

Szinte mindenkinek megvan az a jelenet, ahogy a 90-es évek szexszimbóluma, Pamela Anderson fürdőruhában, lassítva fut a homokos vízparton, miközben szőke haját borzolja a szél. Nos, bár egy korszak jelképe volt a színésznő, ő sosem elégedett meg ennyivel. Legbelül úgy vélte, többre is képes, mint fel-alá rohangálni fürdőruhában, de ezt mindig titokban tartotta.

Most azonban, 57 évesen, úgy fest, mégis megmutatja, hisz legújabb filmjéért Golden Globe-díjra jelölték mint legjobb színésznő drámai főszerepben. Könnyű dolga azonban nem lesz, mivel az idei év az A+ kategóriás színésznők éve, így olyan riválisokkal kell megküzdjön a díjért, mint Angelina Jolie, Nicole Kidman, Tilda Swinton, Fernanda Torres és Kate Winslet.

Nicole Kidman Jókislány című erotikus thrillere január végén érkezik a hazai multiplexekbe, de már most ott van az idei nagy díjátadók short- és longlistjein. Bár a Golden Globe-on nem került be a film a legjobb alkotásnak járó díj várományosai közé, Nicole Kidmant mégis jelölték legjobb színésznőként drámai főszerepben. A jelölésért azonban komolyan meg kellett küzdjön az Oscar-díjas művész, tekintve, hogy a forgatás nem volt fenékig tejfel.

Egy erotikus thriller nem könnyű feladat sem a színészeknek, sem a stábnak. Meg kell teremteni azt az intim, biztonságos környezetet, ahol a színészek bele tudják magukat élni a szerepbe anélkül, hogy ez élét venné a filmnek. Hatalmas kihívás volt ez eleinte Salma Hayeknek és Emilia Clarke-nak is, de okozott már érdekes szituációkat Andrew Garfield esetében is egy-egy hasonló jelenet.

Szintén kemény feladat volt most a Jókislány Nicole Kidmannek, sőt a maga nemében jóval nehezebb is, mivel egy igencsak szexuálisan túlfűtött, intim jelenetekkel teletöltött alkotásról van szó, ahol sok esetben a végletekig is el kellett menni.

Komoly mérföldkőhöz ért a Demjén Ferenc zenéin alapuló Hogyan tudnék élni nélküled? című film. Bár  a nagyközönség számára  az alkotás  hivatalosan csak 2024. december 12-én debütált a hazai mozikban, alig három hét alatt átlépte a 300 ezres megtekintésszámot, amely továbbra is folyamatosan növekszik. A film még egy darabig biztosan elérhető lesz az itthoni multiplexekben, így kérdés, hogy vajon meddig emelkedik még a nézettsége.

A mintegy négy éve indult projekt alig egy hónapja érkezett meg a mozikba, de a számos zenei és színészi hírességet összehozó produkció már egy ideje mozgásban tartotta a hazai filméletet. Sokakat érdekelt, hogy Demjén Ferenc dalaiból milyen zenés alkotás sülhet ki, főleg ilyen rendhagyó gárdával az alkotói csapatban.

„Közel 4 éve indult ez a nagy kaland, és hallatlanul szerencsések, hálásak vagyunk Demjén Ferencnek, illetve csapatának, hogy az első perctől mellénk álltak a filmünk megszületésében. A Demjén-slágerek generációkon ívelnek át, fognak össze, valamint egyaránt szólnak a régi és a mai fiatalokhoz. Épp ezért fantasztikus lehetőséget kaptunk azzal, hogy ezekkel a dalokkal dolgozhattunk, és köréjük egy hamisítatlan, magyar közönségnek szóló, Balatonon játszódó romantikus vígjátékot találhattunk ki” – fogalmazott még novemberben lapunknak Kirády Attila, a film producere. 

Vannak sorozatok, amelyeknek a sikerét egyszerűen lehetetlen előre megjósolni. Pont ilyen volt a Netflix által 2021 szeptemberében bemutatott Squid Game, avagy magyar címén a Nyerd meg az életed!, amely Dél-Koreából érkezett, és hiába építkezett a sokaknak idegenül ható ázsiai filmkultúra alapszabályaira, a túlnyújtott játékidőre és a teátrális színészi alakításokra, mégis iszonyúan népszerű lett. Egy olyan alkotó, Hwang Dong-hyuk tollából érkezett a Squid Game, akit 10 éven keresztül hajtottak el a különböző stúdiók a sztori gyomorforgató jellegére és eladhatatlanságára hivatkozva, az írót arra kényszerítve, hogy egy ponton még a forgatókönyvvel is leálljon, mert pénzszűkében el kellett adnia a laptopját.

Állítólag kilenc foga hullott ki az idegtől a showrunnernek, mire tető alá hozta a Squid Game első, kilenc epizódos évadát, ergo nem is csoda, hogy az író-rendező a nyilatkozataiban kötötte az ebet a karóhoz, miszerint nem folytatja a sorozatot. Viszont a pénz nagy úr, a hírnév és a világsiker pedig nyilván még nagyobb, és bár jó pár évbe telt, Hwang Dong-hyuk mégiscsak tető alá hozta az újabb adagot ebből az erőszakot és kegyetlenkedést soha nem látott mértékben felmutató felnőttmeséből.

Részlet a Squid Game 2 című sorozatból

Fotó: Netflix

A történet középpontjában, ugyebár, egy Seong Gi-hun (Lee Jung-jae) nevű elvált sofőr és szerencsejáték-függő áll, akinek az élete egy ponton annyira széthullott, hogy igent mondott egy túl szépnek tűnő lehetőségre. Menjen el egy titokzatos game show-ba, ahol akkora összeget nyerhet, hogy az simán visszahozza őt a társadalom legaljáról. A Squid Game első évadában Gi-hun tradicionális gyerekjátékokat játszva küzdötte magát végig az akadályokon, hogy a végén 456-ból ő legyen az egyetlen, ironikus módon épp a 456-os számot viselő játékos, aki talpon maradt, és elvitte a bődületes összeget.

Egy életrajzi dráma legfeljebb annyira lehet izgalmas, amennyire a film alapjaként szolgáló személy az. Közhely, de igaz. Belepumpálhatunk akár egymilliárd dollárt is egy filmbe egy híres zenészről, ha élettörténete, mondjuk ki: unalmas. Épp ezért kaptam fel a fejem, amikor azt mondták, hogy Robbie Williams életéről készül film, mert igen, ott bőven akad botrányos alapanyag.

Miután megjelent az alkotás a mozikban, alig vártam, hogy jegyet válthassak rá, aminek két oka volt. Egyik a botrányhős énekes, aki jó pár gigaslágere ellenére eleinte inkább excentrikus viselkedéséről volt híres, mintsem zenei talentumáról, amit idővel persze kiaknázott és sikerre váltott. A Take That rosszfiúja egykoron olyan volt, mint szálka a zenekar és a menedzser szemében, akiért omlottak a nők, de hosszan tartó karriert nem nagyon jósolt neki senki. 

Ez nagyon sokáig nem változott, némi víz lefolyt a Temzén, mire az angol zenész lerombolta azokat a (zömében belső) falakat, amik közte és az igazi szupersztár státusz között álltak. A Better Man című film ezt az utat mutatja meg elég érdekes szemszögből. És akkor itt jön a másik dolog, ami miatt megmozgatta a fantáziámat ez az alkotás: a majom.

Meghalt Linda Lavin, a CBS hosszú ideig futó Alice című szituációs komédiájának sztárja és a Neil Simon által írt Broadway Bound című darab Tony-díjas színésze. Hirtelen és tragikus halálát a túl későn felfedezett tüdőrák szövődményei okozták.

Fotó: Axelle/Bauer-Griffin / Getty Images Hungary

Lavin karrierje során több mint hét évtizeden át szórakoztatta a közönséget. Legismertebb szerepe az 1976 és 1985 között futó Alice című sorozat főszereplője, Alice Hyatt volt – a sorozatban nyújtott alakításáért kétszer is Golden Globe-díjjal tüntették ki.

Színházi karrierje szintén kimagasló volt: hatszor jelölték Tony-díjra, melyek közül egyszer, a Broadway Boundban nyújtott alakításáért el is nyerte az elismerést.

Bár a pandémia idején a filmgyártás is behúzta a kéziféket, a stúdiók 2024-ben már elárasztottak minket jobbnál jobb, vagy annál is rosszabb filmekkel, sorozatokkal. Ízlés vagy pénz kérdése, lehet, hogy a kettő között van összefüggés. Mindenesetre most összeválogattuk azokat a filmes alkotásokat, amelyek idén elnyerték a tetszésünket, mert szórakoztatnak, tanítanak vagy elgondolkodtatnak.

Az olajügynök

Landman / SkyShowtime / IMDb: 8,3

F. Tóth Benedek

Ez a sorozat egyszerűen pazar, kihagyhatatlan. Taylor Sheridan producer, rendező, forgatókönyvíró, színész már régóta nagyon ráérez valamire. Egészen pontosan arra, hogy a társadalom olyan rétegeiből hoz elénk történeteket, amelyek nem feltétlenül az elit világát idealizálják, hanem az amerikai mindennapok szereplőit, hétköznapi alakjait, hőseit mutatják be.

A maguk egyszerűségében, nyomorúságával, gyarlóságaiban, álmaival és bűneivel. Cowboyokat (Yellowstone), bűnőzőket (Tulsa királya), rabokat (Kingstone polgármestere), különleges egység katonáit (Special Ops: Lioness).

Ebben a sorozatban, amely a SkyShowtime-on még mindig halad részről részre, az olajfúrók életébe enged betekintést, nem is akárhogyan.

Persze valahol ez is fikció, és vannak benne jó és rossz fiúk, valamint itt is hívószó a drog, a pénz, az olaj, a politika, mégsem érezzük azt, hogy ránk akarna kényszeríteni egy olyan világot, amelyről nem sokat tudunk. Az olajügynök nézése közben egyetlen pillanatra sem gondolunk arra, hogy ez most valóságos-e vagy kitalált, hiszen a története, a benne szereplő összes karakter annyira igazinak tűnik, hogy az olykor már riasztó is.

Ebben a sorozatban az Oscar-díjas Billy Bob Thornton olyat, de olyat alakít (Tommy Norris), hogy attól az embernek kedve támad színésznek állni, még akkor is, ha tudja, alighanem soha nem ér olyan magasságba, mint ő. Persze ehhez szükség van olyan forgatókönyvre, amelyben tökéletesen kiteljesedhet az olajügynök (az eredeti cím – Landman – ebben azért árnyaltabb, a magyar inkább lehetne Az intéző), és Billy Bob Thorntonnál aligha van szarkasztikusabb, ironikusabb és őszintébb alak a bolygón.

Kneecap

rendező: Rich Peppiatt, IMDb: 7,6

Gáll Anna

Coralie Fargeat A szer című filmje Demi Moore és Margaret Qualley főszereplésével majdnem elvitte a pálmát, ám szerencsétlenségére novemberben kijött a Kneecap, számomra pedig minden más megszűnt létezni. Ezt a mozit a szememben egyetlen idei produkciónak sem sikerült túlszárnyalnia, hiszen minden megvolt benne, ami egy elképesztően élvezetes filmhez kell: jó zene, humor, autentikus játék, és persze fontos üzenet.

A KNEECAP nevű belfasti raptrió (Mo Chara, Móglaí Bap és DJ Próvai) összeállásának történetét, valamint az ír nyelv megőrzéséért folytatott harcát feldolgozó film annyira tetszett, hogy az elmúlt két hónapban naponta bevillant belőle egy-két jelenet vagy idézet, és akkor még nem beszéltem a lejátszási listámról, amelyen szintén előkelő helyet foglalnak el a KNEECAP-trekkek, amelyek legalább annyira ütnek, mint a filmben a srácok. Ha nem jobban.

A Kneecap egyszerre szórakoztató és kijózanító alkotás, már ha lehet ilyet mondani. Úgy élvezetes, hogy közben elgondolkodtató, ráadásul történelmileg is jelentős film, komoly mondanivalóval. Egy nyelv nélküli ország csak fél nemzet, Írországnak pedig nem áll jól a szénája, hiszen a hosszú ideig tartó angol elnyomás miatt ma már legtöbben csak ezt a nyelvet beszélik a szigetországban (és Észak-Írországban). Szerencsére vannak még fiatalok, akik az életüket tették fel az ír nyelv (Gaeilge) megőrzésére, ezt mutatja be a Kneecap.

Az Oscar-gála hivatalos oldala a napokban nyilvánosságra hozta a 2025-ös díjátadó 10 kategóriájának shortlistjeit, a Kneecap pedig a legjobb nemzetközi játékfilm és a legjobb eredeti dal kategóriában rövidlistás lett: a film egy lépéssel közelebb került ahhoz, hogy akár kétszeres Oscar-díjas legyen. Már ha nem válogatják be még több kategóriában.

Robert Eggers eddigi filmográfiáját elnézve kétségünk se lehet róla, hogy egy különleges műfaj képviselőjéről van szó: a 41 éves író-rendező kosztümös horrorfilmeket készít, nem is akármilyeneket, debütáló alkotása, a 2015-ös The VVitch egy parasztcsalád boszorkányüldözését dolgozta fel. Majd jött a nézőt is egzisztenciális pánikba hajszoló, fekete-fehér A világítótorony, de Az északi is egy egészen felkavaró királydráma lett, némi vikinges maszkulinitással felöntve. Az eredeti tervek szerint a magyar sajtónak már bemutatott, a mozikban széles körben január 2-án debütáló Nosferatu az amerikai direktor második filmje lett volna, amin Eggers jó tíz évvel ezelőtt kezdett el dolgozni, ám a kreatív folyamat nehézkesnek bizonyult, és benne volt a pakliban, hogy még egy olyan tehetséges fószer bicskája is beletörhet, mint amilyen ő.

Részlet a Nosferatu című filmből

Fotó: Courtesy of Focus Features / UIP Duna Film

A Nosferatu remake, egy 1922-es német vámpírfilm adaptációja, amit akkor F. W. Murnau rendezett, és amit hiába tartanak a horror egyik legnagyobb mérföldkövének, anno csúnya botrány árnyékolta be a premierjét. Egy nem hivatalos Drakula-filmről van szó a szemtelen fajtából, mert bár a neveket megváltoztatták benne, és így lett III. Vlad havasalföldi fejedelemből Orlok gróf, Jonathan Harkerből Thomas Hutter, Minából pedig Ellen – a történet főbb taktusai maradtak ugyanazok. Jó egy évszázaddal ezelőtt pedig a Drakula szerzőjének, Bram Stokernek az örökösei nem is haboztak, hogy plágium miatt szétpereljék a Nosferatu alkotóit. A vége az lett, hogy néhánytól eltekintve

Ha csúnyán akarok fogalmazni, akkor az új Nosferatu egy koppintás koppintása, de mivel a remake-ek korát éljük, bele kell törődni, hogy Hollywood lelkesen karol fel egy ehhez hasonló projektet, és volt is az ötletnek létjogosultsága, miszerint Robert Eggers megpróbálta elhozni a fiatalabb generációknak a 20. századi vámpírhorrort, csak épp a megvalósításba hibák csúsztak. Mégpedig csúnya és amatőr hibák.

Különleges, mondhatni formabontó megközelítésből mutat be egy újabb művészeti témát az Exhibition on Screen sorozat legújabb epizódja, a 200 éves a londoni Nemzeti Galéria. A dokumentumfilmben a múzeum munkatársai és hírességek mesélnek kedvenc festményeikről: tudományos eszmefuttatás helyett most személyes történetek kapnak főszerepet.

A londoni Nemzeti Galéria a világ egyik legnagyobb képtára. Tele van remekművekkel, a történelem kifogyhatatlan forrása. De kinek a történetét meséli el, és melyik műalkotásnak van a legnagyobb hatása? Nos a film szereplői egytől egyig más választ adnak a kérdésre. 

A 200 éves a londoni Nemzeti Galéria készítői szerint a művészet ereje abban rejlik, hogy

A film azokat szólaltatja meg, akiknek az életét valamilyen módon meghatározta a két évszázaddal ezelőtt megnyílt intézmény. A biztonsági őrtől az igazgatóig, a hétköznapi látogatótól a hírességekig és a királyi család tagjaiig, a legkülönbözőbb emberek mesélik el a galériához, valamint egyes alkotásokhoz fűződő érzéseiket, kapcsolatukat.

Amikor nincs elég rossz film a kínálatban, mindig bízhatunk Dwayne Johnsonban, a pankrátorból lett színészóriásban, aki összehozta a DC szuperhősfilmek egyik legnagyobb szégyenfoltját, a Black Adamet, de élettelen játékával 2017-ben pár hónapon belül egymás után herélte ki a Jumanjit és a Baywatchot, na és a Halálos iramban-filmekben úgy lett a legrosszabbul alakító színész, hogy ott volt mellette Vin Diesel is. Napestig lehetne sorolni, miért rettenetes színész a Rock, aki talán legutoljára a 2015-től 2019-ig vetített Nagypályások című sorozatban volt képes bármi értékelhetőt felmutatni, azóta meg sodródik az árral, és a kapcsolatrendszeréből él. Más oka nem lehet annak, hogy még mindig kap munkát Hollywoodban a kopasz akciósztár.

Részlet A hullahó-akció című filmből

Fotó: Amazon Studios

A Rock újdonságát, A hullahó-akciót idehaza úgy nézte a közönség, mintha kötelező lenne, a november 7-ei mozis premierje óta az eredetileg streamingre szánt karácsonyi akciófilmre 200 ezernél is többen váltottak jegyet, ami mindössze azért megdöbbentő, mert egy rettenetes alkotásról van szó, amibe igaz, hogy szorult néhány jobb ötlet, és egy – a színészgárda maradékához képest egészen korrektül teljesítő Chris Evans, de a december 12-től az Amazon Prime-on is elérhető produkció így is egy popkulturális környezetszennyezésnek tekinthető. Ezzel a megállapítással pedig kedves voltam és visszafogott, mert A hullahó-akció valójában egy nagy rakás trágya.

A film egyrészt a Mikulás testőre, Callum Drift (Dwayne Johnson) körül forog, aki már nem látja az emberekben a jóságot, és az ünnepekben az értelmet, ezért a visszavonulást fontolgatja. A nagy szakállú, meglepő mértékben kigyúrt Télapó (J. K. Simmons) erről persze hallani sem akar. Túl sok beleszólása persze nincsen a döntésbe, mert a karácsonyra készülő jó szándékú öreget egyik napról a másikra elrabolják. Minden jel a Mikulásban gyerekkora óta nem hívő Jack O’Malley (Chris Evans) felé mutat, aki csak élné léha és mindenféle célt nélkülöző életét, amikor óriási jegesmedvék, fej nélküli lovasok, krampuszok, horrorisztikus hóemberek, és egy brutálisan élettelen színészi alakítást felmutató Lucy Liu esnek át a küszöbén, hogy belerángassák ebbe az őrületbe.

Ordas nagy hazugság lenne azt állítani, hogy a horror rajongóit elkényeztették idén az alkotók. A zsáner kedvelői többnyire korábban jól működő ötletek langyos felmelegítését, a plágium határát súroló fércműveket és meglehetősen gyatra folytatásokat kaptak. A Veszettek című francia horror akár meg is menthette volna a 2024-es évet. De nem tette, pedig minden esélye meg volt rá.

A francia horror nagy múltra tekint vissza, jó pár mára klasszikussá váló darabot ide idézhetnénk. De elég, ha csak az 1955-ben bemutatott Ördöngösök vagy a 2008-as Mártírok című filmre gondolunk. És hát amellett sem mehetünk el szó nélkül, hogy 2023 egyik legjobb horrorját, a Vörös szobákat pedig a kanadai franciáknak köszönhetjük. Így ha azt olvassuk, hogy új francia horror érkezik a mozikba, ráadásul az egész film egyetlen, végtelenül bizarr snittből áll, akkor különösebb hezitálás nélkül csak annyit mondunk: na, nézzük! 

A legnagyobb kiszolgáltatottságot talán a szeretet hiánya okozza: elszigetel minket, vagy rávesz olyan döntésekre, amit tiszta fejjel sosem tennénk meg. Ezt a terhet hordozza magával Grace Pudel, az Egy csiga emlékiratainak főszereplője, aki magányában egyre jobban behúzódik csigaházába, sodródik a kétségbeesés felé, mígnem élete a semmi peremére ér, de ekkor mégis „csoda történik”.

Adam Elliot legújabb animációs filmje, amit a 2025-ös januári Golden Globe-ra is jelöltek – nagy eséllyel pedig az Oscar-jelölést is meg fogja kapni – nyolc évig készült. 94 percnyi stop-motion technológia, amihez többek közt olyan színészek adták a hangjukat, mint Sarah Snook és Jacki Weaver, vagy a rocksztár, Nick Cave. 

Az Oscar-díjas író-rendező életének egyik legnagyobb munkája az alkotás, mindössze a 2009-es Mary és Max című filmje volt hasonló volumenű. Bár a mostani film csak 2025. január kilencedikén jelenik meg Magyarországon, Ausztráliában és az Egyesült Államokban már több hullámban mozikba került 2024 októberében és novemberében. Eddig a kritikai oldalak zöme elismerően írt róla, a BFI Londoni Filmfesztiválon díjat is nyert, ha pedig a filmes világ két legnagyobb gáláján is jól teljesít, akkor az Egy csiga emlékiratai Adam Elliot karrierének csúcspontja is lehet.

Az Oscar-gála hivatalos oldala nyilvánosságra hozta a 2025-ös díjátadó 10 kategóriájának shortlistjeit. Bár ez a névsor még rövidülni fog, következtetni lehet belőle a végső versenyzőkre. Eddig a jelölteket nézve papírformának tűnik a történet. A Dűne: Második rész, a Wicked és a Nosferatu valószínűleg többszörösen pódiumra állhat majd a gálán, de a Gladiátor II. és az Alien: Romulus sem esélytelen pár díjra. Az igazi érdekesség azonban a Golden Globe-on is taroló Emilia Pérez.

Persze csak jelölések terén beszélünk tarolásról, hisz a Globe díjazottjaira is még januárig kell várnunk, de ahogy korábban megírtuk, a zenés, nemzetközi alkotás az elmúlt majd 50 év legtöbb jelölését tudhatja magáénak, és az alkotók nagy valószínűséggel nem térnek haza üres kézzel.

Bár a fő Oscar kategóriák shortlistjei (legjobb film, legjobb rendezés, legjobb férfi és női főszereplő, legjobb forgatókönyv) egyelőre nem nyilvánosak, a zenét, hangot, sminket és vizuális effekteket nézve már kezd kirajzolódni egy olyan minta, amely alapján elég kiélezett versenyre készülhetünk.

Fotó: Andrew H. Walker / Getty Images Hungary

Tagadhatatlan, hogy a 2023-as év egyik legsikeresebb filmje a Barbie volt, ami amellett, hogy beszakította a kasszákat, egy valódi popkulturális mozgalommá is vált.

Fotó: Mega / Getty Images Hungary

Még az is könnyen észrevehette, hogy adni kezdték a Barbie-filmet, aki barlangban élt, és nem volt bekötve hozzá az internet, a plázák ugyanis megteltek Barbie-egyenruhába öltözött nézőkkel, akik talpig rózsaszínben, csapatostul vonultak a 2023-as nyár legjobban várt újdonságára.

Éppen ezért egyáltalán nem meglepő, ha felmerül valakiben a kérdés, hogy mikor jön a folytatás. A választ egyelőre még nem tudni, a The Hollywood Reporter azonban két forrásból is úgy értesült, hogy a rendezők már dolgoznak a Barbie 2-n.

Jó pár évvel ezelőtt, ha megkérdezték volna, hogy mit tartok a regényen alapuló sorozatok csimborasszójának, kapásból a Trónok harcát mondtam volna. Legalábbis az ötödik évadig, amíg David Benioffnak és D. B. Weissnak ott volt a kezük alatt A tűz és jég dala alapanyagként, és közelről követhették sorvezetőként George R. R. Martin sztoriját. Aztán lehagyták a könyveket, Havas Jon visszatért a halálból, a Trónok harca pedig a dialógusokat, a szövevényes cselekményt és az eposzi méreteket öltőnek és sokkolónak beharangozott finálét tekintve is beleállt a földbe, mint a gerely.

Fotó: Netflix Media Center

Nem fenyeget hasonló ballépés a Netflix új misztikus sorozata, a Száz év magány esetében, köszönhetően annak, hogy a december 11-én bemutatott produkció teljes egészében a kolumbiai író, Gabriel García Márquez 1967-es könyvét dolgozza fel. Az egyelőre 8 résszel látható, de 16 részesre tervezett széria az elejétől kezdve teljes súlyával támaszkodik a terebélyes családi drámára, amelyért a szerző Nobel-díjat kapott: a szövegkönyv igényes, a fényképezés valami elképesztően gyönyörű, ergo csak a jéghegy csúcsa, hogy a készítők még a mágikus realizmust is úgy ültették képernyőre, hogy ezek a snittek hátborzongatóak, horrorisztikusak és elgondolkoztatóak egyben. Pont, mint a forrásműben.

Pedig Gabriel García Márquez nagyon nem akarta, hogy a könyvéből bármiféle film vagy sorozat készüljön, az író kézzel-lábbal tiltakozott a szórakoztatóipar ellen, és hogy bekebelezzék a Buendía család történetét. A kolumbiai alkotó úgy gondolta ugyanis, hogy túlságosan szövevényes, hosszú időt felölelő felnőttmese ez ahhoz, hogy értékelhető legyen a végeredmény.

A Netflix-féle Száz év magány a legelső percétől odaszögez a tévéhez, csak úgy ontja magából a stílust. A 19. század elején kezdünk, valahol Kolumbiában, José Arcadio Buendía (Marco Antonio González) és Úrsula Iguarán (Susana Morales) arra készülnek, hogy egybekeljenek, a falu és szüleik azonban ellenzik a frigyet, elvégre a férfi és a nő közvetlen unokatestvérek. Jó vidéki szokás szerint a rosszmájú lakosok a szájukra veszik a fiatal párocskát, akik csak boldogok akarnak lenni, ám egy rosszul elsült kakasviadalnak vérontás lesz a vége. Ez az a pont, amikor José Arcadio és szerelme elhatározzák, a saját lábukra állnak, és jó pár barátjukkal karon fogva megkeresik a saját helyüket a világban.

„Kevés dolog izgatja annyira a fantáziámat, mint az olyan emberek, akiknek különös hobbijaik vannak. Kalandvágyó gyerek voltam mindig is, a kincskeresés rengeteget foglalkoztatott, és bár sose kaptam fémkeresőt a szüleimtől, egyszer, amikor Afrikában nyaraltunk, találtam egy dárdahegyet és néhány régi busman barlangrajzot” – nyilatkozta egy ízben Mackenzie Crook a BBC-nek, akit a többség A Karib-tenger kalózai és a Trónok harca nem túl bizalomgerjesztő mellékszereplőjeként ismerhet, és aki író-rendezőként pont ebben a témában alkotott meg egy rejtett kincsnek beillő sorozatot.

Fémkeresők

Fotó: bbc

Szó szerint, mert a Fémkeresők, amelynek első évadát idehaza a Direct One mutatta be december 9-én, két amatőr kincskeresőről szól. Egyikük a Mackenzie Crook által játszott, archeológusnak vágyó Andy, aki rajong a televíziós kvízműsorokért és alja munkákból tartja fenn magát, miközben barátnőjével, a temperamentumos Beckyvel (Rachael Stirling) néha csúnyán összekapnak. Másikuk pedig Lance (Toby Jones), egy tősgyökeres agglegény, aki targoncavezető és lelkes zenész. Ők ketten nem is lehetnének különbözőbbek, ahogy talán ebből a pár sorból is látszik, ugyanakkor összeköti őket közös hobbijuk. Az, hogy fura eszközeikkel kimennek a rétre, és elveszett ereklyék után kutatnak. Persze többnyire nem találnak semmit, és ilyenkor „irány a pub” felkiáltással elmennek kocsmázni, de

A sztori rettenetesen brit, ennél britebb nem is lehetne, egy kitalált, Danebury nevű városkában járunk, Essex északi részén, és amikor azt írom, hogy a település a kilátástalanság centruma, azt tessék igencsak szó szerint venni. Pontosan ezért annyira nagy szó, hogy Andy és Lance újra és újra csillogó szemmel mennek ki pittyegni és kutatni a fémdetektoraikkal. Mackenzie Crook és Toby Jones a főszerepekben aranyat érnek, hiszen természetesen ható, visszafogott, már-már introvertált alakításaikkal elérik, hogy a Fémkeresők gyorsan a szívünkhöz nőjön.

Sokszor kapja az ívet a Netflix azért, mert képesek arra, hogy szemrebbenés nélkül kaszáljanak el jobb sorsra érdemes új sorozatokat. Nyilván ez régen is így volt, mindig is ezt csinálták az amerikai networktévék és kábelcsatornák, tartalomgyártás terén ez az iparág sosem volt túlságosan könyörületes. Ha valami nem hozta a számokat, lendült a kasza, és ugrottak a következő projektre. A Netflixnél mégis valahogy feltűnt a tömegeknek, hogy hiába a kreatív ötlet (Kaos), a bevált misztikus körítés (1899), esetleg a rajongók túláradó szeretete (The Society), bármi beleállhat egyetlen etapot követően a földbe.

Részlet a Fekete galamb című sorozatból

Fotó: Netflix

Jelentem, ezúttal hasonlótól nem kell tartani, a december 5-én indult Fekete galambot jóval azelőtt, hogy egyáltalán bemutatták volna, a vezető streamingszolgáltató berendelte egy második évadra. Ez azon ritka alkalmak egyike, amikor a Netflix vakon bízott valamiben, és jól is tették, mert a végeredmény valami egészen különleges lett: egy karácsonyi thrillersorozat, amelyben Keira Knightley egy beépített ügynöknőt játszik, az akció és a vérengzés, valamint a feszültség adagolása pedig a néha szappanos körítés ellenére meg-megidézi bennünk, nézőkben a nagy ünnepi klasszikust, a Die Hardot.

Peter Jackson víziója, ahogy az új-zélandi rendező hozzányúlt J. R. R. Tolkien regényeihez, a mai napig mérvadó a későbbi adaptációk készítőinek is. Jól látszott Peter Jackson hatása az Amazon Prime-on sugárzott, harmadik évadára készülő A Gyűrűk Ura: A Hatalom Gyűrűin, és most, a hazánkban december 5-én vászonra kerülő A Gyűrűk Ura - A rohírok háborúja is tíz körömmel kapaszkodik mindkét klasszikus, Középföldére kalauzoló trilógiába.

Pedig azt lehetett gondolni, hogy annak köszönhetően, hogy a japán animék elismert szakembere, a többek között a Star Wars: Víziók egyik nagyon emlékezetes epizódját, a Kilencedik Jedit jegyző, de a Blade Runner: Black Lotus című sci-fi-sorozatot is rendező Kendzsi Kamijama majd nagy lendülettel szakad el az általunk ismert, európai gyökerekkel rendelkező fantasytől, és hoz valami egészen formabontót. Nem így történt, de nem is biztos, hogy baj

Fotó: Warner Bros / youtube

A Gyűrűk Ura – A rohírok háborúja nagyon is a nyugati nézők szája ízének megfelelően készült, a történet közel 200 évvel azelőtt játszódik, hogy az Egy Gyűrű Zsákos Bilbónál kötött volna ki, és Rohan nemzetségének a múltjába enged egy kis betekintést. Amolyan „trónok harcás”, Shakespeare-ből merítkező, királydrámás stílusban, a népet vezető Pörölykezű Helm aranysisakos feje fölött ugyanis kezdenek összecsapni a hullámok, köszönhetően annak, hogy ő a lányát, Hérát legszívesebben egy daliás gondori herceghez adná... ugyanakkor házasítási-trónfoglalói szándékkal befutnak a dúnföldei barbárok is, élükön Frecával és nem kevésbé barátságtalan fiával, Wulffal.

Az biztos, hogy hatalmas érdeklődésnek örvend a Demjén Ferenc zenéje alapján készült Hogyan tudnék élni nélküled? című film, hiszen már az előzetesére is egymillióan voltak kíváncsiak. A karácsonyi időszak egyik nagy dobásának szánt alkotás 2024. december 12-től látható a hazai mozikban, mi premier előtt megtekinthettük. Kritika következik.

Mielőtt még belevágnánk a film elemzésébe, a recenzensnek be kell vallania, hogy a zenés vígjátékoktól, musicalektől és operettektől instant hideglelést vagy nagyon lassan múló migrént kap, de az sem ritka, hogy idővel könnyen oldódó katatóniába süllyed. Pironkodva ismeri be, hogy a Mamma Mia! című filmet se látta. Ha nála működött a Hogyan tudnék élni nélküled?, akkor a műfaj rajongói, a romantikára és kikapcsolódásra vágyó nagyközönség teljesen odalesz az alkotásért. És mit ad isten? A film működik. Kiemelkedik az elmúlt évek zenés vígjátékai közül. 

Bejelentették a 2025-ös Golden Globe-díj jelöltjeit. Az elismerés az Oscar után a második legrangosabb filmes díj a tengerentúlon, a jelöltek és győztesek listája pedig számos átfedést tartalmaz évről évre, így a mostani nevek alapján már lehet következtetni a 2025-ös Oscar-díj jelöltjeire is. Idén elég széles skálán neveztek filmeket és színészeket sci-fi alkotásoktól mesefilmeken át egészen testhorrorig.

Ahogy a legtöbb filmes gálán, a Golden Globe-on is kiemelt figyelmet kapnak az olyan kategóriák, mint a legjobb film, a legjobb női és férfi főszereplő, a legjobb rendezés, legjobb zene, illetve a legjobb forgatókönyv. A Golden Globe az Oscarral szemben különszedi színészek és alkotások szintjén is a drámákat a többi műfajtól, akár a musical, a komédia vagy a horror.

Golden Globe-díjak 2022. január 9-én

Fotó: Emma McIntyre / Getty Images Hungary

Az idei évben vitán felül tarol (legalábbis jelöléseivel) az Emilia Pérez című francia bűnügyi musical, ami a filmet rendező Jacques Audiard opera librettójának átirata – a mű hellyel-közzel Boris Razon 2018-as Écoute című novelláján alapszik. Az alkotás tíz jelölést tudhat magáénak, ezzel a Golden Globe történetének második legtöbb jelölést kapott alkotása az 1975-ös Nashville című film után. Ráadásul az összes fő kategóriában indul a díjért, emellett pedig a főszerepet alakító Karla Sofía Gascónt transz nőként jelölték mint legjobb női főszereplő.