2600 évet kellett várni rá, hogy megtartsák végre az igazi El Clásico visszavágóját, a magát nagy futónak handabandázó nyúl azonban képtelen volt élni a második eséllyel, megfontolt teknősbarátunk már megint tiszta győzelmet aratott.
Íme, a tiszta igazság:
Az Ezópusz (a kaotikus magyar átírások közül most éppen így, ez közelítőleg olyan természetes, mint két mesefigura futóversenye japán üdvrivalgások közepette) óta közismert ősderbi kimenetele idáig gyanúsan bundaszagúnak tűnt, pont mintha megkente volna a bírókat az ellenszenves hangyafrakció szegény tücskök és csatolt társaik ellenében, úgyhogy a lehető legközebb közérdek volt a nyilvános újrajátszás.
És hiába. Minden pontosan úgy történt, ahogy azt a morális tanulságokat kedvelő ismert sportkrónikás J. de La Fontaine is feljegyezte általános okulásra: a kevély nyúl, mint a hülye, nekiiramodik, simánál is simább diadal, a fogadásokat rég felfüggesztették, max mínuszos hír a helyi hírharsonában, a bajnok hátrafelé kocogva aláz – amikor. Amikor, amikor, amikor jó dolgában megáll egy kicsit pihegetni, aztán a többi történelem: a pökhendi tenyészbak már csak arra kapja fel a fejét, hogy a teknős magabiztosan nyilatkozgat a sajtószobában, kecses nyakában fityeg a babérkoszorú, kiválasztott rajongók az öltözőben.
Felkészül Akhilleusz, neki legalább végtelen ideje van.
Teljes helyszíni tudósítás a meglepetésgyőzelemről:
Hetvenkedve szaladgált a nyúl a mezőkön.
„Fülemet rá, futásban nincs, aki legyőzzön! Nos, ki áll ki
velem? - szólt. - Kezdődjék a torna!" Nagy
szerényen a teknős: „Megpróbálom" - mondta.
„Te? - kacagott föl a nyúl. - Volna hozzá merszed?
Nem elég a hátadon házadat cipelned? Velem futna
versenyt egy ilyen lomha jószág?" „Akkor is - szólt a
teknős - vállalom a próbát."
Körülállja a pályát a közönség. „Rajta!" Kocogni
kezd a teknős. Nevet a nyúl rajta, párat ugrik,
van már vagy fél pálya előnye. „Buta teknős!" -
Gondolja: csúfot űz belőle.
Megáll, nézi gúnyosan, hogy izzad a másik, majd
lehever, mintha ágy lenne csak a pázsit,
nyújtózkodik, hunyt szemmel fekszik hason, háton, s
addig színlel alvást, míg elnyomja az álom.
Azalatt a teknős csak lépked lankadatlan,
elcsoszog a szunnyadó nyúl mellett is lassan, s
mire a nap az erdő fái mögé csúszik,
holtfáradtan bár, de már a cél előtt kúszik.
Hűsebb lesz a levegő, fölriad a nyúl rá.
Rémültében fölugrik, nagyot rikkant: „Hurrá!" -
s rohan. - Késő! így jár a hetvenkedő néha:
henceg, s még a teknős is előtte ér célba.