Minden csalódott ropikedvelő, sőt, jobban végiggondolva minden átvert, hülyének nézett, lehúzott vásárló szívéből szóló olvasói levelet kaptunk pénteken Lászlótól, akit egy piacon kapható sós pálcika elkeserítő sóhelyzete késztetett panaszra. És most át is adnánk neki a szót, szabatosabban magunk sem tudnánk megfogalmazni azt a rémséget, amivel szembesült:
Frusztrációmtól átitatott tehetetlenségemben gondoltam írok Önöknek. Miután káromkodva végigmentem az ilyenkor szokásos lelki tusán, miszerint, írok a gyártónak, meg persze a fogyasztóvédelemnek, meg majd jól kiposztolom, rájöttem, hogy ennek egyáltalán nincs semmi értelme. Ráadásul egy pillanat alatt ki is röhögtetném saját magam, mint akinek az élete legnagyobb problémája, hogy a ropin (SÓS pálcika) nincs só.
Természetesen nem ez a kérdéskör határozza meg mindennapjaimat, és valóban nem is tűnik olyan komoly ügynek, de amikor az ember betegen rájön, hogy ezt talán el tudja fogyasztani, erőt vesz magán, hogy levánszorogjon a legközelebbi boltba, hazaviszi, majd rájön, hogy hiányzik róla az az alkotóelem, amely fontosabb szinte a pálcikánál is, azért az tud bosszantó lenni. De ez nem azt jelenti, hogy kevés rajta, vagy, hogy alig van, nem. Azt jelenti, hogy a szó legszorosabb értelmében egyetlen egy darab sókristály nincsen sem rajta, sem a zacskó alján. Ráadásul a tészta maga is ehetetlenül sótlan.
És ami miatt igen frusztrált vagyok, az az a fajta kicsinyes üzleti hozzáállás, ami jellemzi mindennapjainkat. Hogy a túró rudi évről évre jobban lötyög a tasakban (bár legalább még van benne túró), hogy a 100-as zsepiben igazából már csak 90 van és még sorolhatnám. Miközben az okos marketinges, meg a termékfejlesztő röhög a markába, hogy milyen faszán megint dróton tudta rángatni a fogyasztóját, miközben 2% ponttal sikerült emelnie a fedezetet. Mondom ezt úgy, hogy én magam is a kereskedelemben dolgozom és valószínűleg fehér hollónak számítok, mert nálunk gyakorlatilag policy, hogy ha megoldható, akkor is garanciában intézünk reklamációkat, ha esetleg kicsúszott az időablakból, vagy hibázott a használat során.
Nem állítom, hogy ezt mindig megtesszük, de törekszünk erre. Szeretnek is bennünket a vevők. Mondhatom, kifizetődik, tehát még csak nem is önzetlen dolog ez részünkről. Ezért vagyok frusztrált, mert a legtöbb gyártó igenis dróton rángat, manipulál és röhögve bezsebeli a profitját. Igazából beleszarik minden másba, mert semmi más nem számít. Persze, azt nem állíthatom, hogy mindenképp szándékosan maradt ki a só, de azt igen, hogy, még ha hiba történt is, az égvilágon senkit nem érdekelt a gyártás során, mert hát jó lesz az úgy is a „parasztnak”.
Amúgy kifejezetten könnyű vásárló, vendég, páciens, ügyfél vagyok, nagyon ritkán reklamálok és akkor is nagyon normálisan. De az, hogy a sós pálcikán nincsen só, kiverte a biztosítékot. És ez nem csak a ropiról szól, hanem erről az egész jelenségről, amit nagyon szomorúnak tartok.
László illusztráció gyanánt fotót is csatolt az inkriminált ropiról (aminek márkáját most nem nevezzünk meg, mert tapasztalatból tudjuk, hogy közel sem csak erre a típusra jellemző a probléma), nézzék csak, tényleg nincs rajta egy szem só se:
Miután a szerkesztőségben elmerengtünk László igazságán a kereskedők kicsinyes hozzáállásával kapcsolatban, egy neve elhallgatását kérő kolléga azért vigasztalólag megállapította:
Nem baj, legalább a kevertet még nem tudták elbaszni.
