A fojtogató pára túlélőversenyt csinált a női maratonfutásból

A dohai atlétikai világbajnokság maratonfutását elég sok félelem előzte meg, és ezek jó része be is igazolódott a női versenyben, amit pénteken éjfélkor lőttek el a katari főváros menő tengerparti sávján, a Corniche-on. Ájuldozó versenyzők, szinte nézőmentes utak, nem túl erős eredmények. 

Pár nappal ezelőtt egy francia lapban jelent meg, hogy a Nemzetközi Atlétikai Szövetség egyszerűen törli a maratont és az ötven kilométeres gyaloglást az idei programból, mert már a rajtnál is magasabb lesz 30 foknál a hőmérséklet. Ilyen döntést persze senki nem hozott, óriási blama lett volna egyébként, így a 70 női induló ott toporgott a rajtvonalnál. 

Azt már ekkor biztosra lehetett mondani, hogy a sötétséggel nem lesz baj, a 3,5 kilométeres partszakasz jó húszméteres, ostromtoronyszerű építménnyel volt megszórva, mindegyik tucatszám megpakolva erős reflektorokkal. 

A hőséggel viszont nem lehetett mit kezdeni. A verseny előtt nem sokkal kiadott meteorológiai jelentés szerint a pályánál 32,7 Celsius fok és 73,3 százalékos páratartalom volt. Dohában, ahogy kilépek a szabadba, mindig olyan érzésem van, minta egy most felfűtött szaunába nyitnék be. Nagyjából elég tíz percet állni ebben a melegben, és az ember úgy néz ki, mintha leöntötték volna egy vödör vízzel. Az utcákon általános látvány, hogy a turisták csatakosan, izzadtságtól átitatott, magukra tapadt ruhákban kókadoznak. 

Mindebből talán érzékelhető, hogy milyen kellemetlen a klíma, csak ehhez még hozzá kell adni azt is, hogy a maraton eleve elég extrém hőleadással és vízveszteséggel járó tevékenység, nem véletlenül tavasszal és ősszel rendezik a nagy versenyeket, valahol 5 és 10 fok között van az ideális futóidő. Ezért sem szokatlan, hogy a vb-ken nem a top mezőny indul. Ráadásul a késői dátum miatt még kevesebb esély volt erre, hiszen éppen ezen a hétvégén rendezik a híres Berlin Maratont is. 

A vb-maraton elég kiemelt események számított, hiszen maga az emír, Tamim bin Hamad al Thani lőtte el a rajtot, nézőseregnek pedig leginkább a tradícionális viseletben, thobéban érkező helyi elit számított, akik elég fényűző tribünből nézhették a futókat. Nagy szurkolást persze nem nyújtottak, a start után legtöbbjük visszavonult a belső termekbe. Ideális eseben egy éjszakai futásból hatalmas partit lehetett volna rendezni, de Dohában inkább bántóan steril rendezvény lett a maratonból, ahol szinte néma csendben, kabócacirpegés és légkondimorgás mellett vártuk a 7 kilométeres köröket rovó futókat. 

A kísérőket leszámítva ha kétszáz valódi nézője volt a maratonnak, a szigorúan lekordonozott pályára a tengerpart felől hajoltak be drukkerek, akik nagyon veszélyesek lehettek, mert biztonsági őrök feszítettek úgy előttük, mintha abban akarnák megakadályozni őket, hogy széttépjék a futókat. 

Az már pár kilométer után látszott, hogy sokaknak a túlélésről és nem a jó eredményről szól majd ez a maraton. Pár perc után verejtékben úsztak a futók, és egy-két kör után sokan lemondtak induló tempójukról. Egészen változatost hűtési technikákkal próbálkoztak a maratonisták, az általános volt, hogy mindenki locsolta magát, és amikor tudott, ivott. De voltak olyanok, akik jegeszacskóval simogatták magukat, volt aki vizes törölközőt csavart a nyaka köré, vagy meze alá gyűrt be szivacsot. 

A rendezők a meleg miatt szinte kilométereként biztosítottak frissítőállomásokat, és az első körökben elég klassz koreográfiát nyomtak az ott dolgozó önkéntesek. Mikor meglátták az érkező futókat, olyan reflexekkel kezdtek el kipakolni a hűtőtáskájukból az asztalukra, mint ahogy eltűnnek az engedély nélküli utcai árusok a közteresek elől. Hűtött vizes palack ki, kupak meglazít. A szivacsosok meg eközben vadul mártogatni kezdtek. Amint elmentek a futók, minden palack visszakerült a hűtőládákba. Egy idő után, ahogy a mezőny elnyúlt, egybeolvadt a két folyamat.

Hiába a tervezett frissítés, rengetegen feladták a maratont, a 70 nevezőből végül csak 40-en értek be. Ijesztő jelenetek zajlottak le, egymás után hozták be az alélt futókat elektromos mentőkocsikon. Volt, amikor egyszerre négy atléta érkezett be a versenyközpontba. Olyanokat is láttunk, akik még a nagy bajt megelőzve, viszonylag jó állapotban döntöttek a feladás mellett. A kanadai Sasha Gollis például kiült az egyik frissítőállomáson, és egy jó nagy, jeges vízzel átitatott törölközővel borították le, hogy bírjon a meleggel. 

A verseny nagyjából már a féltávnál eldőlt, egy ötfős boly haladt együtt az élen. Három kenyai, Edna Kiplagat, Ruth Chepngetich és Visline Jepkesho mellett a bahreini Rose Chelimo és a namíbiai Helalia Johannes tartotta a tempót. Őket az izraeli Salpeter követte, és kicsit hátrébb az Európa-bajnok Volha Mazuronak érkezett. A célnál, ha kétszáz ember várakozott, és ugyan minden befutónak beindították a mini tűzijátékokat, a kegyetlen maraton teljesítéséhez emelkedetebb hangulat járt volna. 

Az utolsó körben Chepngetich lerázta magáról a többieket és 2:32:43-as idővel nyert, több mint egy percet adott Chelimónak. A harmadik pedig Johannes lett. Chepngetich idén már 2 óra 17-es időt is tudott, amivel minden idők harmadik leggyorsabb női maratonistája lett. Ilyen eredményre ezúttal senki sem számíthatott tőle, de a 2 óra 30 feletti idő erős hőségindikátor is.

A célba érkezés nem mindenkinek ment simán, többen az előre odakészített hordszékekbe rogytak, a közelben felállított sátor pedig olyan volt, mint egy mini Vészhelyzet, az oda bevitt, rossz állapotba kerülő futókat azonnal hárman-négyen vették kezelésbe. 

A hőséggel való küzdelem még nem ért véget, szombaton még extrémebb is lehet, az 50 kilométeres gyaloglók még hosszabb ideig lesznek a pályán, akár négy órát is, és a vb utolsó előtti napján a férfi maratonisták is nekiugranak az éjszakai párának. 

(Borítókép:  Ruth Chepngetich a frissít a maratonon Dohában, 2019. szeptember 28-án. Fotó: Michael Kappeler/dpa/ Getty Images)